Joggal merülhet fel a gondolat, azonban jó, ha előre tisztázzuk: a probléma megelőzte a világjárványt, az okai pedig összetettebbek, mint a távolságtartásra vonatkozó intézkedések. A globális egészségügyi válság azonban kétségtelenül súlyosbította a fiatalok társadalmi elszigeteltségének és mentális egészségének problémáját.
A Koreai Egészségügyi és Szociális Ügyek Intézetének (KIHASA) 2019-es pandémia előtti tanulmánya szerint Dél-Korea 19 és 34 év közötti lakosságának körülbelül 3%-át érinti az elszigeteltség, amelyet a tanulmány úgy határoz meg, hogy: nincs érdemi interakciója a családján és munkáján kívül, illetve nincs kitől segítséget kérni, amikor arra szükség van.
Ebbe a csoportba olyan elvonultan (az elszigeteltség szélsőséges formájában) élő emberek kerültek, akik évekre bezárkóztak otthonukba vagy szobájukba. 2021-ben a fenti becslés 5%-ra, azaz 540 000 koreai fiatalra emelkedett. A kormány felismerve a helyzet súlyosságát a közelmúltban elkészítette az első országos felmérését a fiatal "remetékről". Sok országhoz hasonlóan Dél-Korea is egyre inkább tudatában van annak, hogy a társadalmi elszigeteltség hatásai nemcsak az egyének mentális és fizikai egészségét, hanem az ország jövőjét is veszélyeztetik.
Országszerte több mint 21.000 19-39 éves, elszigeteltséget vagy kirekesztést megélt személy töltötte ki az online felmérést. A megkérdezettekből 12.000-et fenyeget jelenleg is az elszigetelődés veszélye, ebből 504-en arról számoltak be, hogy el sem hagyják a szobájukat. A válaszadók élettel való elégedettsége és mentális egészsége szignifikánsan alacsonyabb volt társaikénál.
Közel 60%-uk nyilatkozott úgy, hogy rossz a testi és lelki egészsége. Négyből három válaszadó vallotta be, hogy voltak öngyilkos gondolatai. Negyedük azt mondta, hogy elszigetelt vagy remete életmódja egy-három évig tartott, míg 6,1%-uk szerint ez az időszak meghaladta a 10 évet. Több mint 80%-uk azonban azt is mondta, hogy szeretne kitörni helyzetéből.
Állapotuk két legfőbb oka (saját bevallásuk szerint) a munkahelyi nehézségek és a személyes kapcsolatok voltak.
Kim Ji-yeon, egy 31 éves szöuli lakos, aki kitört az elszigetelt életmódból, mindkettőt megtapasztalta. Elmondása szerint azután kezdett elzárkózni társaitól, miután tinédzser korában súlyos fizikai zaklatást élt át. A középiskola elvégzése után állásra jelentkezett, de csak egymás utáni elutasításban volt része.
"Tehetetlennek és depressziósnak éreztem magam. Az önbizalmam csökkent az ismétlődő kudarcok miatt, így nem tudtam nem otthon maradni."
Kim Seonga, a KIHASA munkatársa, aki a fiatalok elszigetelődésének kérdését tanulmányozta, és részt vett a kormányzati felmérés megtervezésében és elemzésében, azt mondja, sok koreai fiatal, aki ismétlődő csalódást él át a felnőtté válás során, úgy érzi, hogy a társadalomban megtagadják a létezésüket.
„Sokan úgy gondolják, hogy nem kaptak szerepet ebben a társadalomban, és nincs itt helyük.”
Eltérő kulturális nyomás
Japán évtizedekkel Dél-Korea előtt felismerte a fiatal remeték jelenségét, és "hikikomori"-nak nevezte őket, aminek jelentése: magába zárkózott. Kim Seonga azonban azt mondja, hogy Dél-Korea elszigetelt fiataljai érzelmileg jobban hasonlíthatók a doomerizmus* nihilista pesszimizmusához vagy a kínai tang pinghez**, a túlterhelt fiatalok ugyanis egyszerűen feladják a próbálkozást.
*doomerizmus: kétségbeesés és apátia, amelyet a változás lehetőségében való hitetlenség okoz
**tang ping: a túlterheltség, a versengés, és a folytonos törekvés elutasítása
Ebben az értelemben Dél-Korea esete egy tágabb, valószínűleg globális ifjúsági jelenség része lehet, amelyet még nem lehet egyértelműen felismerni, nemhogy megnevezni. Ázsián kívüli kutatók beszámoltak már a hikikomorihoz hasonló szélsőséges társadalmi elzárkózásról az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is. Más szakértők azonban úgy gondolják, hogy ez Dél-Korea és szomszédos régióinak sajátos társadalmi és kulturális feltételeinek egyéni problémája.
Lee Eunae (a Seed:s civil szervezet főigazgatója, amely több mint 1000 remetének nyújtott tanácsot, és saját létesítményt üzemeltet az összejöveteleikhez) azt mondja, hogy a családközpontú kultúrával és gazdasági jóléttel rendelkező országok fiataljai nagyobb valószínűséggel élik meg az elszigeteltséget és a kirekesztést.
„A szülők mindent megadnak gyermekeiknek, hogy lehetőséget biztosítsanak nekik, és cserébe sokat is várnak el tőlük” – mondja. "Úgy vélik, gyermekeiknek örökölniük kell azt a gazdagságot és társadalmi státuszt, amit ők elértek."
Kim Hyewon, a Hoseo Egyetem pszichológus professzora, aki tinédzserekre és fiatal felnőttekre specializálódott, és a PIE for Youth civil szervezetben vezet programokat, azt állítja, hogy ez a nyomás a a kollektivista társadalmakban a családon kívülről is jön, hiszen ezekben rossz szemmel nézik a szabványos életmódtól eltérő embereket.
„Próbálnak alkalmazkodni a társadalmuk különböző életszakaszaihoz: a 20-as éveikben munkát keresnek, a 30-as éveikben házastársat, majd a 40-es éveikben gyermeket nemzenek. De ezt csak addig, amíg a nyomás túlságosan nagy nem lesz."
Amikor letérnek az ösvényről, "a frusztráció, a fájdalom és a szégyen, ami abból fakad, hogy haszontalannak érzik magukat ebben a társadalomban, felülírja a kapcsolatok iránti vágyukat" – mondja.
A felnőttkori feladatok egyre nehezebben teljesíthetők a fiatalabb generációk számára. Dél-Korea gazdasági növekedési üteme 10% körül mozgott az 1980-as években, amikor a szülők baby boomer generációja nagykorúvá vált. A Bank of Korea adatai szerint az ország bruttó hazai terméke 1,4%-kal nőtt tavaly. Éles a verseny a stabil munkahelyekért, mivel a munkaerőpiac egyre inkább polarizálódik, és a munkahelyek minősége romlik. A fejlett gazdaságok közül Dél-Koreában a legrövidebb az átlagos munkaviszony, a negyedik leghosszabb munkaidő és a második legmagasabb az ideiglenes foglalkoztatási aránya.
A Seed:s igazgatója, Lee azt mondja Dél-Koreában és Japánban is: "Van a mainstream generáció, amelyik sikerrel járt, a gyermekeik generációja pedig most az elszigeteltség problémájával küzd."
"Az idősebb generáció megköveteli az általuk tapasztalt színvonalat, koncepciót és sikermódszert, de a kemény munka önmagában már nem garantálja a kényelmet Dél-Koreában."
Ez a generációk közötti különbség okozott nehéz időket egy középiskolai tanárnak is, akinek 21 éves fia három évet töltött a szobájába zárkózva. A nőt azt kérte, hogy csak a vezetékneve alapján azonosítsák (Kim), mert attól tartott, hogy fia jövője sérülne.
A fia a középiskola utolsó évében elkezdte kihagyni az órákat, mert azt mondta, nem érti, miért kell iskolába járnia, amikor zenész szeretne lenni. Ezután elbújt a szobájában.
„A szülőknek általában az a merev elképzelésük, hogy a minimum, hogy a gyermekeik bejárjanak az iskolába, vagy tartozzanak valamilyen intézményhez – mondja Kim. – Én minden nap sírtam, mert nem értettem a fiamat."
Elmondása szerint megpróbált mindent, amit lehetett, elvitte pszichoterápiára, mentális egészségügyi klinikára és alternatív iskolába, de sikertelenül. Ami végül kirángatta őt az elzárkózásból, az az volt, hogy azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna: zenét tanult.
Míg a középosztálybeli és jómódú családok az öröklésen vitáznak, addig a társadalom egy másik csoportját az öröklendő anyagi vagy társadalmi javak hiánya emészti fel.
A 27 éves Oh Dong-yeop az elmúlt hét évet elszigetelten töltötte. Elég szorgalmas diák volt ahhoz, hogy ösztöndíjat nyerjen, és informatikát tanuljon egy főiskolán, de mivel nem kaphatott segítséget a családjától, részmunkaidős állásból kellett megélnie. Fiatal éveiben aztán túlterhelte a kettős teher, és elvesztette az ösztöndíját. Szöulba költözött, hogy félre tudjon tenni a tanulmányaira, és építőipari és logisztikai munkákat vállalt. De az anyagi biztonsággal való küzdelem megviselte, és elszigeteltségbe taszította. Végül kimerítette megtakarításait, inni kezdett és online videókat nézett nap mint nap.
„Folyton arra gondoltam: „Nem szabadna így élnem” – mondja Oh. "Ám amikor másnap felébredtem, elfelejtettem ezt a gondolatot, elpazaroltam a napot, majd éjszaka újra azt gondoltam: "Holnaptól talpra kell állnom."
"A hátrányos helyzetű fiataloknak túl kevés szakmai választási lehetőségük van a társadalomban" – mondja a Seed:s igazgatója, Lee. "Miután gyermekkoruktól fogva hátrányos helyzetű életet éltek, nehezen alakítanak ki értelmes kapcsolatokat és nem bíznak önmagukban sem."
De egészen a közelmúltig a kormány nem tekintette jóléti politikai célpontnak az Ohhoz hasonló fiatalokat.
Amikor Oh végül úgy érezte, falba ütközött, nem maradt fillérrel sem a zsebében, egy helyi közigazgatási hivatalhoz ment. Homályos, de kétségbeesett reménye gyorsan szertefoszlott. „Azt mondták, hogy nincs sok lehetőségem, mert fiatal vagyok és nem élek fogyatékkal” – mondja.
"Lehet, hogy az elszigetelt középkorú vagy idős emberek állami támogatása nem elegendő, de legalább létezik" – mondja Kim Seonga, a KIHASA kutatója. "De ami a fiatalokat illeti, számukra nincs semmi."
A változások csak a közelmúltban kezdődtek, amikor egyre több koreai fiatal, köztük az otthonukban elzárkózók is hangot adtak nehézségeiknek és segítséget kértek. Vannak, akik YouTube-videókat készítenek kirekesztettségükről vagy szegénységükről, míg mások civil csoportok vagy önkormányzatok által működtetett támogatási programokat pályáznak meg.
Ezenkívül a fiatalok mentális egészségének az elmúlt néhány évben tapasztalt jelentős romlása megriasztotta a közegészségügyi hatóságokat. A 20 éves koreaiak öngyilkossági rátája a 2017-es 16,4%-ról 23,5-re ugrott 2021-re (100.000-es arány) a kormányzati statisztikai hivatal szerint.
Szakértők szerint a korai beavatkozás kulcsfontosságú a fiatal "remeték" megsegítésében, hiszen állapotuk könnyen állandósulhat, ha nem cselekednek időben.
Japánban a 80-as éveikben járó szülők gondoskodnak már 50-es éveikben járó, régóta elzárkózott gyermekeikről. Ezt a társadalmi problémát hívják "8050"-nek.
Minél tovább maradnak elszigeteltek ezek az emberek, annál valószínűbb, hogy fizikai és mentális egészségügyi problémákkal fognak küzdeni. A szöuli nagyvárosi kormány 2022-es felmérése a városban élő több mint 5000 elszigetelt vagy visszahúzódó fiatalon kimutatta, hogy 10-ből 8 szenved valamilyen fokú depresszióban, és 18,5%-uk szed pszichiátriai gyógyszereket, míg nem remete társaiknak csak a 8,6%-a.
Szakértők szerint az orvosi költségek és az elszalasztott lehetőségek nemcsak az egyéneket, hanem az egész nemzetet is leterhelhetik.
Kim Seonga kutató azt állítja, hogy a társadalom többi részének szociális jóléti költségeket kell fizetniük miattuk, különösen, ha öregszenek és elveszítik a családjuk támogatását. Valószínűtlen, hogy ezek az emberek megházasodnak és gyereket vállalnak, ami még tovább rontja Dél-Korea alacsony születési arányát és következésképpen az ország termelékenységét.
Ezen okok miatt Kim azt mondja: "Ez nemcsak a jelenlegi fiatalok számára jelenthet problémát, hanem a következő 20, 30, 40, 50 évében az egész ország számára is." A Koreai Ifjúsági Alapítvány, egy szöuli szervezet, tavaly úgy becsülte, hogy az elszigetelt fiatalok kieső gazdasági teljesítményének, jóléti szolgáltatásainak és egészségügyi kiadásainak éves költségei meghaladhatják az 5,6 milliárd dollárt.
2023 decemberében a felmérés eredményeivel együtt a dél-koreai kormány egy sor intézkedést jelentett be a fiatalok felépülésének elősegítésére, mint például forródrótok megnyitása, támogató központok felállítása négy településen és személyre szabott rehabilitációs programok biztosítása.
Kim Hyewon pszichológus érzékenységre és figyelmességre szólít fel a konkrét részletek kidolgozásakor is, mivel az elszigetelt emberek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy elmondják, mire van szükségük.
Kim Seonga kutató szerint több támogató központot kell létrehozni a kisebb városokban és kerületekben országszerte. Néhány nagyváros, például Szöul és Gwangju saját támogatási tervet indított az elmúlt években, amelyek révén több száz ember, köztük az NPR-nek nyilatkozó egykori remete kapott segítséget. A távoli régiókban azonban még mindig korlátozott a probléma tudatossága. Rámutatva arra, hogy az intézkedések jelenleg kísérleti szakaszban vannak, Kim megfelelő finanszírozást és jogi alapot is kér stabilitásuk biztosításához.
Lee Eunae (Seed:s) egyetért azzal, hogy hosszú távú perspektívára, valamint holisztikus, türelmes megközelítésre van szükség. Azt is szeretné, hogy generációkon átívelő, az egész társadalomra kiterjedő beszélgetésekre kerüljön sor, hogy hogyan lehet boldog, sikeres életet folytatni.
"Továbbra is dolgozom ezen a témán, mert meggyőződésem, hogy így a koreai társadalom be fogja látni, hogy változásokra van szükség" – mondja.
Ilyen önreflexióra jutott a középiskolai tanár és anya is a fia elzárkózása után.
„Magam is tanár vagyok, de elnézve a szülőket, akik a végletekig hajszolják a gyerekeket vannak kétségeim az oktatásunk jövőjét illetően – mondja. – Én is depressziósnak érezném magam, ha fiatal lennék. Egyszer azt hittem, hogy ha a fiam abbahagyja az iskolát, az egyenlő azzal, hogy a pokolba zuhan, de úgy tűnik, hogy most jól van, függetlenül attól, hogy mit gondoltak a szülei."
Forrás: ITT
