10Dance

Műfaj: romantikus, dráma, BL (LMBTQ)

Dátum: 2025.12.18.

Ország: Japán

Időtartam: 2 óra 6 perc

Főszerepben: Ryoma Takeuchi (Shinya Suzuki) és Keita Machida (Shinya Sugiki)

Ismertető: Shinya Suzuki Japán latin táncbajnoka. Shinya Sugiki Japán standard társastánc-bajnoka, és a világranglistán a második helyen áll. Bár a két férfi különböző táncstílusokban versenyez, Suzukit bosszantja, hogy hasonló nevük miatt állandóan összehasonlítják őket.

Egy nap Sugiki váratlanul felkéri Suzukit, hogy induljanak együtt a 10Dance versenyen. A megmérettetésen öt latin és öt standard társastáncot kell bemutatniuk. Sugiki azt javasolja, hogy kölcsönösen tanítsák egymást a saját szakterületük fortélyaira.

Suzuki először elutasítja az ajánlatot, pontosan tudva, milyen hatalmas kihívást jelentene mindez. Vakmerő ötletnek tartja, végül azonban Sugiki provokatív természete és a benne felébredő versenyszellem mégis meggyőzi. A két táncos, akik mindenben egymás ellentétei, a mindennapos közös gyakorlás során egyre közelebb kerül egymáshoz. Suzuki pedig ráébred, hogy egyre erősebben vonzódik Sugikihez.

Előzetes: ITT

Online: Netflix

Véleményem: 

"Te viszont azt közvetíted: 'Jól szórakozom, ugye te is?'"

Annyira megütött ez a mondat. Mert néhány év latin, és néhány év hiphop tánc után szerintem is ez a lényeg. Hogy jól szórakozzak. És ugye te is jól szórakozol? De ez közben egy olyan önzés, ami miatt a partnered nem fogja biztonságban érezni magát, ami kiszámíthatatlanná tesz téged, és így nagyon könnyű párként rontani. Azt viszont nem gondolnám, hogy a standard tánc lenne a komoly tánc, a latin pedig a "szórakoztató", de a 10Dance nagyon erre a narratívára megy rá. Pedig önzőnek lenni bármelyik fajta táncban lehet, ahogy bármelyikben szórakozhatsz jól. A fontos, hogy figyelj a partneredre, és úgy érezd jól magad, hogy őt biztonságban és kiszámíthatóságban tartod, mert arra lehet koreográfiát és érzelmeket építeni. Brutál nehéz ezt az önzést összeegyeztetni a biztonsággal, és nem is sikerül mindenkinek. Suzukinak és Sugikinek sem sikerült.

És akkor itt térnék ki arra, hogy szólhatott volna ez a film erről. És egy bizonyos fokig tulajdonképpen szólt is. De nem eléggé ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Szólt ez a film a manipulációról is. Egy bizonyos fokig. De nem eléggé ahhoz, hogy lehessen róla beszélni. Szólt a perfekcionzmusról, a megfelelési kényszerről, a megszállottságról, a jellemfejlődésról, a démonokról, a szabálykövetésről és az engedetlenségről. De egyikről sem volt szó eleget ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Kicsit azt éreztem, hogy ötletek halmaza lett beledobálva a filmbe, egyik sem lett kibontva rendesen, egyikről sem volt szó eleget, egyik sem adott mélységet a filmnek, pusztán ott volt, hogy amikor elkezd leülni a sztori, lehessen nyúlni valamihez. 

A karaktereknek nem volt mélysége, rétegei. Suzuki, a latin táncos egy tipikus (de még annak is lapos) "latino" srác volt. Engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy. Hol is láttunk már ilyet...? Nem tudjuk meg, vannak-e barátai, exei, szülei, céljai, miért alakult ilyenné a személyisége (a környezet, az élete, vagy egy személy miatt?). Az alapján, amit látunk, a tánc számára egy szórakoztató hobbi. Persze mivel egy laza f*ckboy, nem szeretne alulmaradni, és csak ott versenyzik, ahol tuti nyer. Ez, és még a sok minden más is vele kapcsolatban elég megúszós.

Sugiki természetesen az "engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy" tökéletes ellentéte. Szoktam szeretni ezt a felállást (pl. 2Ha Chu Wanning és Mo Ran), de most csak azt éreztem, hogy tipikus, tipikus, tipikus, tipikus. Minden tipikus, minden megúszós volt ebben a filmben.

Mondom a számomra legfájdalmasabb részt.

Sugiki, látszólag minden ok nélkül felajánlja Suzukinek, hogy eddzenek együtt. És persze a későbbekben kiderült, hogy Sugiki azért hívta meg, mert Suzuki "inspirálja" őt már ki tudja mióta. És hogy ez miért dühített fel engem? Mert a közös gyakorlásaik során Sugiki mindent megtett, hogy megváltoztassa Suzukiben mindazt, ami inspirálta őt. "Pusztítsd el, ami gyengévé tesz", vagymi? Másrészről azt éreztem, hogy ki akarja ölni Suzukiből azt a nagyon kevés személyiségét, amije van. Sugiki szerintem minden szempontból egy toxikus karakter volt; saját magára és a környezetére nézve is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a személyiségének a része, vagy a készítők ezzel tettek némi konfliktust a cselekménybe? Mert ha ez a személyiségének a része, akkor Sugiki egy önmagának ellentmondó, önmagát szabotáló karakter, ami nagyon izgalmas lehetett volna, ha rendesen ki van bontva. Ha azonban ez nem a személyiségének a része, akkor valami nagyon félrement a készítés során.

Kicsit azt is érzem, hogy a karakterek nem voltak felnőttek. Nem tudták helyén kezelni az érzelmeiket (és most nem a coming-outra gondolok, hanem pl. a perfekcionizmusra és a manipulálásra), nem tudtak hatékonyan kommunikálni (ahelyett, hogy Sugiki azt mondta volna: "Szeretlek.", tett egy kerülőt, és annyit bökött oda, hogy "Találkozunk a 10Dance-en" - és nem, nem érékelem a szimbolikát, mert nem a szépség iránti igényből fakad, hanem kommunikációs deficitből). Ezek diszfunkcionális karakterek. Önismeret? Pszichológus, esetleg? Egyik sem szégyen, cserébe viszont egészséges felnőtt ember lenne mindenki, és nem arról szólna egy film, hogy egy szerelmi csalódás miatt a férfi megroppan a saját megfelelési kényszere alatt. Itt ugyanis nem a szerelmi csalódás az, ami tönkretette, hanem az, amit mindez jelentett: hogy Sugiki azt érezte, "értéktelen vagyok", "nem vagyok elég jó", "sosem leszek elég jó". Ha Sugiki szeretné önmagát, ha rendben lenne önmagával, ez a csalódás nem teszi ennyire padlóra, mert nem a totális bukással azonosította volna.

De összességében tényleg nem ez zavart, hanem hogy a filmnek nem volt dramaturgiai íve, nem voltak horgok, nem volt koherens. Kicsit belecsípett minden témába, amit fent felsoroltam, de egyikről sem szólt igazán, nem igazán tudta, mi akar lenni, és honann hová szeretné elvezetni a nézőt.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a cinematográfia, a helyszínek, a kellékek és a jelmezek egyszerűen gyönyörűek. Engem az tartott a képernyő előtt, hogy a látvány egyszerre hozta a kifinomultságot, és a laza retró hangulatot. A zenék nem különösebben nyűgöztek le, de összességében a hangulat nagyon kellemes volt. 

Akkora a hype a film körül, hogy érzem a nyomást. Sajnálom, hogy nem tudtam szeretni. Azt érzem, ahogy én is fejlődök, ahogy egyre több könyvet és filmet fogyasztok, ahogy egyre többet figyelek oda magamra és a környezetembre, vannak bizonyos trope-ok, jelenségek és konfliktusok, amiket egyszerűen már nem értek meg és amivel nem tudok azonosulni. Ebből a filmbből nekem hiányzott az őszinteség, a bizalom, a kommunikáció, a felnőttség. És persze az sem elhanyagolható, hogy a készítők nem törekedtek a koherens, egységet alkotó történetre.