Írók: Park Dzsó-Szuk, Jon Szang-Ho
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 221
Kiadás éve: 2020
Rendeld meg ITT!
Fülszöveg:
"Apa, ugye mindig velem leszel?"
A munkamániás vérszívó, ahogy a háta mögött Szogut nevezik a kollégái, vonatra száll a kislányával, hogy találkozzon a volt feleségével. Csak lassan eszmélnek rá, hogy egy azonosítatlan vírus terjedt el országszerte. Fertőzöttek özönlik el az utcákat, akik megharapnak mindenkit, akit érnek – és elszabadul a járvány. Szogu megpróbálja eljuttatni kislányát az immár egyetlen biztonságosnak számító városba, Puszánba.
A kultikussá vált koreai zombihorrorfilm regényesített változata végre magyarul!
Véleményem: Nem egy olyan könyvet olvastam már, ami alapján film készült. De olyan könyvet, ami film alapján készült, nem sokat. Alapvetően ez még nem is volt különösebben zavaró, sőt, nosztalgikus is volt, hogy visszaköszöntek ugyanazok a párbeszédek és jelenetek, mint amiket a filmben láttam. Bár őszintén nem értem, mire jó egy filmet "megkönyvesíteni". Persze nyilván mivel a Train To Busan kultikus filmmé nőtte ki magát, mindenképp le kellett húzni róla még egy bőrt, és bezsebelni még több pénzt. De ha már így van, azt lehetett volna élvezetesen is csinálni.
Az első problémám a magyarosítással akadt, mégpedig a nevekkel. Eleve nem egységes, hiszen a borítón az egyik író neve "Park"-nak van írva, de a könyvön belül az egyik ugyanilyen vezetéknevű szereplőé "Pak"-ként szerepel. Ha már ragaszkodunk a magyarosításhoz (ami egyébként rémesen esetlenül és bután mutat), akkor azt tegyük egységesen, és ne zavarjuk össze a népet. Magyarosítás szerint Paknak kell írni, de akkor ez az író nevére is vonatkozik. Így most szegény félig angol, félig magyar átírással van feltüntetve, ami az én szépérzékemet nagyon zavarja.
És akkor térjünk rá a könyv tartalmára. Nem ez az első ázsiai könyv, amit olvasok, és nagyon meglep, mennyire különbözik az, amit ők és amit mi minőséginek nevezünk. Az ázsiai írók olyan stilisztikai hibával írják végig a regényeiket, amikért itthon a magyar kiadók visszadobják a kéziratot (vagy a szerkesztők kitépik a hajukat). Nálunk itthon a kezdő, tizenéves írópalánták írnak úgy, mint ahogy ez a könyv meg van írva (és ki van adva). A mondatok esetlenek, gyengék, szétesettek és hol túlírtak, hol pedig túl tördeltek. Azt mindenki tudja, hogy a rövid vagy tőmondatok feszültséget keltenek, ez egy gyakori írói eszköz. Ez a könyv tele van ilyenekkel, de nem akkor használták őket az írók, amikor feszültséget akartak kelteni, hanem mindig. Egyszerűen fárasztó volt olvasni a sok kurta, rövid mondatot, túlságosan tördelté tetette a regényt. A szóismétlésekről már ne is beszéljünk (bár ez inkább a magyar kiadás hibája lehet, hiszen a magyar nagyon változatos nyelv, nem hiszem el, hogy nem lehetett egyes helyeken szinonimákat vagy más szófordulatokat találni). Egyáltalán nincs jól megírva ez a regény, legalábbis magyar szemmel. Én ennél dinamikusabb és gördülékenyebb szöveget várok el egy kiadott könyvtől. Képtelen vagyok élvezni az ilyet.
A könyv cselekménye semmiben sem tér el a filmtől, talán csak a szereplők kaptak plusz (klisésebb) háttérsztorikat. Amivel pedig az a baj, hogy olyan totál felesleges mellékszereplők is kaptak egy fél oldalnyi ismertetőt, akiket amúgy egyik fejezetben megismertünk, a másikban pedig már ki is nyírtak a zombik. Felesleges. Egyszerűen felesleges szópazarlás volt értük, mivel az olvasó (legalábbis én) egyébként sem törődött a sorsukkal (már csak azért sem, mert időm sem volt rá, hisz a következő fejezetben kinyírták). Kicsit átverve is éreztem magam néhol, amikor hosszasan szövegeltek egy-egy karakter életéről, majd a következő bekezdésben megölték; miért pazarolták az időmet arra, hogy elmeséljék, ki ő, és milyen ember, ha a cselekmény utána rögtön nélküle folytatódik? Arról már nem is beszélve, hogy mivel ez a történet egy társadalomkritika is egyben (mint az ilyenek általában), ezért mindenki háttérsztorija unalmasan klisés. Vagy gazdag az illető, és ezért nem foglalkozik eleget a családjával (khm, Szogu, rólad beszélek), vagy szegény és nemes, vagy szegény, de hataloméhes, vagy jó pozícióban lévő és végtelenül önző. Ugye nem kell elkezdenem összeszámolni, hányszor láttuk már ezeket? Kicsit idegesít már, hogy az emberek azt hiszik, ezeken az élethelyzeteken túl semmi más nem létezik. Itt vagyok példának én, vagy a családom, akik egyik fent felsorolttal sem tudunk azonosulni, de az ismerőseim nagy része dettó. Ezek nagyon általános, nagyon lecsupaszított, nagyon gyenge élethelyzetek, az emberek sokkal összetettebb, komplexebb körülmények között élnek, mint amiket állandóan lenyomnak a torkukon ezekkel az általános, közhelyes és klisés háttérsztorikkal.
Amit már a filmben sem értettem, hogy Szogu elvileg egy jól kereső pasas; akkor meg minek vonattal mennek Puszánba? Nincs kocsija, hogy levezessen? Még hamarabb is leérnének, mint így. Persze a sztori miatt fontos a vonat, de akkor ne tegyük tönkre a történetet azzal, hogy egy gazdag csávó olyan közlekedési eszközt használ, ami teljesen irracionális a részéről.
Visszatérve a regény szövegére; sajnos olyan rossz minőségben volt megírva, hogy én, aki egyébként akármin el tudom sírni magam, és ilyen szempontból elég érzékeny vagyok, szemrebbenés nélkül olvastam végig, ahogy mindenkit kinyírtak a zombik. Egyszerűen nem tudtam átérezni semmit, nem tudtam belemerülni a könyvbe, nem tudtam kötődni sem a szereplőkhöz, mert a rossz fogalmazás folyamatosan kirántott. Nem tudom, minden ázsiai regény ilyen-e, de a legtöbb kiadott, amivel találkoztam sajnos mind ehhez hasonló. A történetek gyakran nagyon egyediek és érdekesek (ez is az!), de a fogalmazás nagyon zavaró. És ez nem hozzászokás kérdése, hanem konkrétan lejjebb kell tenni a lécet a szöveg minőségét illetően.
A történet lendületes és akció dús, szóval unatkozni tényleg nem lehet rajta. A filmhez semmit nem ad hozzá, a szöveg pedig nagyon gyenge. Nem mondom, hogy kár volt kiadnom rá a pénzemet (persze, hogy nem, szép a borító :3), de egyszer elég volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése