Kwon Ki-ok volt Korea első női pilótája.
Kwon az észak-koreai Pyeongyangban született. Kislányként volt szerencséje Art Smith-hez, ahhoz az amerikai kaszkadőrpilótához, aki a Honda megalkotóját is inspirálta. Így szerintem nem meglepő, hogy Kwonra is nagy hatást tett, ez a találkozás ösztönözte, hogy maga is pilóta legyen.
Iskolai tanulmányait a Sunghyeon Általános Iskolában kezdte 1913-ban. 1916-ban beiratkozott a pjongcshangi Soongeui leányiskolába, és csatlakozott a Songjookhuihoz, egy olyan diákcsoporthoz, akik titokban japánellenes tevékenységekben vettek részt. Itt készítette el nő társaival a Taegukgit, vagy más néven a koreai nemzeti zászlót. A diploma megszerzése után részt vett a Március 1-jei függetlenségi mozgalomban, amely a Japántól való függetlenséget követelte. Mindent megtett ezért a mozgalomért, a koreai zászlók kiosztásától kezdve a tüntetők moráljának előmozdításáig.
Mint sok mást, aki részt vett a Március 1-jei függetlenségi mozgalomban, őt is bebörtönözték tetteiért. Először csak három hetet töltött börtönben, és szabadulása után sem csökkent a hazája iránti elkötelezettsége. Pénzt gyűjtött a Koreai Hazafi Nők Egyesületének, egy csoportnak, ami a nők köré összpontosulva támogatta Korea felszabadulását. Ezért ismét elkapták, és ezúttal hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Amikor kiengedték, nem maradhatott tovább Koreában, és úgy döntött, hogy elmegy a Korea Ideiglenes Kormányához, amely Sanghajban, Kínában működött.
1921-ben beiratkozott a Hongdao Női Iskolába, ahol kínaiul és angolul tanult.
Hogy megvalósítsa álmát és pilóta lehessen, a Koreai Köztársaság sanghaji székhelyű Ideiglenes Kormányának támogatásával és ajánlásával beiratkozott a jünnani Kínai Köztársasági Légierő Iskolába. Dicséretben részesült, amiért elvégezte a tréninget, ami még a férfiaknak is komoly kihívást jelentett. Az osztályában egyedüli nőként végzett és az első koreai nőként, aki megtanult repülni, megmutatva a világnak, amely kételkedett a nők képességeiben, hogy a nők is rendkívül tehetségesek. Végül több mint 7000 órát repült. A kínai katonai légierőnél szolgált, 1940-ben alezredesi rangot kapott. Bár soha nem tudott harcolni a japánokkal a levegőben, mint ahogy az szándékában állt, más módon is harcolt, amikor az ideiglenes kormánynak dolgozott a férjével, Lee Sang-Jeonggal.
A második világháború befejeztével és a függetlenséggel, amelyért annyit harcolt, Kwon visszatért Koreába. Ott döntő szerepet játszott a Koreai Köztársaság légierejének létrehozásában, és a dél-koreai nemzetvédelmi minisztérium tagjaként a koreai háború alatt is tovább szolgálta az országot. 1968-ban elnöki dicséretben, 1977-ben az Országos Alapítványi Érdemrend kitüntetésben részesült.
1988. április 19-én hunyt el, és a nemzeti temetőben helyezték örök nyugalomra, amely a szöuli Dongjak-gu-ban található.
Yu Gwan-sun a Március 1-jei mozgalom egyik szervezője volt 1919-ben.
Yu a szöuli Ewha Haktang diákja volt, amelyet amerikai misszionáriusok hoztak létre, mint a koreai nők első modern oktatási intézményét. 1919. Március 1-jén Yu és négy osztálytársa csatlakozott a többiekhez, akik „Mansei!” ("Éljen Korea függetlensége!") kiáltással vonultak az utcára a japán gyarmati uralom elleni egyik legkorábbi tiltakozásként. A tüntetés közepette a Függetlenségi Nyilatkozatot – amelyet a Choe Nam-seon írt, és 33 koreai kulturális és vallási vezető írt alá – felolvasták a szöuli Pagoda Parkban.
Másnap többi tiltakozó is arra biztatták Yu-t és társait, hogy csatlakozzanak egy diáktüntetéshez, amelyet három napon belül rendeznek meg. Március 5-én osztálytársaival Namdaemunhoz, Szöul központjában lévő kapuhoz vonultak. A japán hatóságok őrizetbe vették őket, de az iskola misszionáriusai tárgyaltak szabadon bocsátásukról.
A gyarmati kormány gyorsan megtorolta a tüntetést, és március 10-én elrendelte az összes iskola bezárását. Néhány nappal később Yu visszatért szülővárosába, Cheonanba, körülbelül 53 mérföldre délre Szöultól, a Függetlenségi Nyilatkozat egy példányával. Faluról falura járt, hírét terjesztette a Samil (szó szerint „három-egy” vagy március 1.) mozgalomról, és összegyűjtötte a helyi lakosokat, hogy szervezzék meg saját tiltakozásaikat.
A megmozdulás gyorsan elhatalmasodott. Április 1-jén 3000 ember gyűlt össze az Aunae-ban, egy cheonani piactéren. Yu ott volt, házi készítésű Taegukgi-t, vagyis koreai nemzeti zászlókat osztogatott, és beszédet mondott a függetlenségért. Amikor a japán katonai rendőrség megérkezett, rálőtt a tömegre, 19 ember életét követelve ezzel. Yu szülei is a halottak között voltak.
Több mint 7000 embert öltek meg, és körülbelül 46 ezret, köztük Yu-t is börtönbe zártak. Miután elítélték lázadás miatt, a szöuli Seodaemun börtönbe került. Seodaemunban Yu követelte a többi fogoly szabadon bocsátását, és továbbra is szót emelt Korea függetlensége mellett. Kiabált japán fogvatartóival, és más fogvatartottakkal együtt nagyszabású tiltakozást szervezett a Március 1-jei mozgalom első évfordulóján.
„Még ha le is szakítják a körmeim, letépik az orrom és a fülem, eltörik a lábam és a karom, ez a fizikai fájdalom nem hasonlítható össze a nemzetem elvesztésének fájdalmával” – írta a börtönben. „Az egyetlen, amit bánok az, hogy nem tehetek annál többet, mint hogy az életemet a hazámnak szentelem.”
Végül átvitték egy földalatti cellába, ahol többször megverték és megkínozták, mert kiállt az országa mellett. „Japán el fog esni” – írta röviddel azelőtt, hogy 1920. szeptember 28-án, 17 éves korában belehalt sérüléseibe.
Lee Tae-young Dél-Korea első női ügyvédje és feminista aktivistája volt, aki megalapította az első jogsegélyközpontot az országban. Jogász pályafutása során a nők jogainak védelmezőjeként emlékeztek rá. „Egyetlen társadalom sem tud vagy fog boldogulni a nők együttműködése nélkül” - mondta.
Lee 1914. augusztus 10-én született Pukjinban, a mai Észak-Korea területén, metodista családban. Anyai nagyapja alapította a metodista egyházat Lee szülővárosában. Apja aranybányász volt, aki egy éves korában meghalt. Édesanyja, Kim Heung-won, az egyik korai keresztény hitre tért ember, bár iskolázatlan, mint sok nő a faluban, hitt az egyenlő oktatásban, nemre való tekintet nélkül. Lee így emlékezett vissza: „Édesanyám azt mondta nekem és a két bátyámnak, hogy a legokosabb és legszorgalmasabbak nemtől függetlenül a legjobb oktatásban fognak részesülni.”
Ennek meg is lett a gyümölcse, Lee – aki alig 7 évesen úgy döntött, hogy ügyvéd lesz – középiskolába járt, és az Ewha Egyetemen szerzett háztartástan alapdiplomát.
1936-ban, a diploma megszerzése után Lee feleségül ment Chyung Yil-hyung metodista miniszterhez, aki az Egyesült Államokban tanult. Az 1940-es években a japán gyarmati kormány azt gyanította, hogy az Egyesült Államok kémje, és lázadás miatt öt évre bebörtönözték. Lee kénytelen volt elhalasztani tervét, hogy jogot tanuljon, és ehelyett tanárként és rádióénekesként kellett dolgoznia, hogy eltartsa gyermekeit.
1946-ban, a második világháború után, férje biztatására kezdett el jogot tanulni. Ő lett az első nő, aki belépett a Szöuli Nemzeti Egyetemre, és az órák között időnként megszoptatta gyermekét. Három évvel később diplomát szerzett.
1952-ben ő lett az első nő, aki letette a nehéz országos bírói vizsgát, amely hagyományosan csak néhány prominens családból származó kiváltságos fiú számára van fenntartva.
Lee 1954 körül bírói kinevezést kért, de Syngman Rhee elnök elutasította a kérelmét, mondván: „Még nem jött el az ideje, hogy egy nő a bírói székben üljön.” Eközben azonban nagyon sok ember fordult hozzá jogi tanács reményében. „Két közös dolog volt bennük” – mondta Lee. „Mindannyian szegények voltak, és mindannyian nők. Az irodám központi síróhellyé vált.”
Lee megnyitotta hát a Női Jogi Tanácsadó Központot, amelyet később Koreai Családi Kapcsolatok Jogsegélyközpontjának neveztek, ahol a szegény nőknek nyújtottak segítséget. 1963-ban Lee éveken át tartó családjog reform munkája segített a dél-koreai kormánynak elfogadtatni a családügyi ítéletekről szóló törvényt.
Lee és férje részt vett az 1976-os Myongdongi Nyilatkozatban, tiltakozva Dél-Korea tekintélyelvű rendszere ellen, és a polgári szabadságjogok visszaadására szólították fel a kormányt. Lee Tai-youngot Park Chung-hee elnök ellenségének nyilvánították, letartóztatták és 10 évre kizárták a kamarából.
Lee 15 könyvet írt a nők és a jog témájában, és számos nemzetközi díjat kapott, köztük a Ramon Magsaysay-díjat 1975-ben és a World Methodist Peace Awardot 1984-ben.
1998. december 16-án halt meg, 84 évesen.
[Olvasd el a Nők akoreai történelemben 1. részét és 2. részét is!]
(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése