A növekvő médiavisszhangnak és kutatásoknak köszönhetően a gyermekbántalmazás a világ minden táján a nyilvános és politikai diskurzus fontos témájává vált. Sok ország, köztük Dél-Korea is, súlyos közegészségügyi és társadalmi problémának tekinti a gyermekbántalmazást, és erőforrásokat különített el a kockázati tényezők azonosítására és csökkentésére. Más országok azonban még nem ismerték fel teljes mértékben a mélyreható, hosszú távú következményeket.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a gyermekbántalmazást a fizikai és/vagy érzelmi bántalmazás, szexuális bántalmazás, elhanyagolás, gondatlanság és kereskedelmi vagy egyéb kizsákmányolás minden formájaként határozza meg, amely a gyermek egészségének, túlélésének, fejlődésének vagy méltóságának tényleges vagy potenciális károsodását eredményezi felelősségi, bizalmi vagy hatalmi viszonylatában. A világ nagyjából 400 millió 2-4 éves gyermekének közel háromnegyede rendszeresen tapasztal fizikai büntetést és/vagy pszichológiai bántalmazást szülei vagy gondozói részéről. Ötből egy nő és tizenháromból egy férfi számol be arról, hogy 18 éves kora előtt szexuálisan bántalmazták.
A meglévő koreai gyermekjóléti politikák és szolgáltatások általában a bántalmazás nyilvánvaló formáira összpontosítanak, miközben figyelmen kívül hagyják azokat a körülményeket, amelyek között a gyermekek bántalmazása előfordul. A gyermekek bántalmazása gyakran a családon belüli erőszak összefüggésében fordul elő, 30-60 százalékos átfedéssel. Az ismételt bántalmazás változásokat okoz az agy szerkezetében és működésében, ami hozzájárul a koncentráció, a feladatvégzés és a problémamegoldó készségek romlásához.
Ezek a gyermekek nagyobb valószínűséggel mutatnak érzelmi diszregulációt*, vagy externalizáló viselkedést mint például az agresszió, a dac és a zaklatás. Ahogy serdülőkorba lépnek, nagyobb valószínűséggel vesznek részt magas kockázatú viselkedésekben, beleértve a kisebb bűncselekményeket, az erőszakot, a szerhasználatot és a nem biztonságos szexuális tevékenységeket. Az érzelmi és szociális problémák közé tartozhat az értéktelenség érzése, a szégyen, a fokozott szorongás, a depresszió, a düh, a félelem, a társadalmi visszahúzódás és a gyenge interperszonális készségek. A gyermekkori bántalmazás hatásai gyakran felnőttkorig is elhúzódnak, jelentősen csökkentve az életminőséget és az egyéni működést.
*Az érzelmi diszreguláció vagy érzelmi szabályozási zavar azt jelenti, hogy nehézséget okoz az érzelmi reakciók kezelése és kontrollálása, ami túlzottan intenzív, túlzó vagy nem megfelelő érzelmi válaszokhoz vezethet.
A gyermekbántalmazás megelőzése megköveteli a gyermekek különböző fejlődési szakaszokban lévő igényeinek figyelembevételét. Korlátozott tanulmányok kimutatták, hogy a családon belüli erőszak és bántalmazás a nő terhessége alatt éri el a legmagasabb szintet, ami az újszülöttek elhanyagolásához és a gyenge kötődéshez vezethet. A legtöbb, a gyermekbántalmazást és elhanyagolást Koreában vizsgáló tanulmány a kora-gyermekkorra összpontosított, de mint feljebb említve lett, a bántalmazás hatásai bizonyos egyéneknél egy életen át tartanak. Ezért a gyermekbántalmazás átfogóbb megértése szilárd alapot nyújt a fejlődési szempontból megfelelő (terápiás) beavatkozásokhoz és a politika kidolgozásához.
A kockázati tényezők, valamint a védőfaktorok korai azonosítása kritikus fontosságú. A közösségi és társadalmi szintű megelőző stratégiákba való befektetés a már meglévő intraperszonális és interperszonális erősségekkel együtt olyan körülményeket teremthet és erősíthet, amelyek megvédik a gyermekeket. Végül az átfogó szülői oktatás és képzés a gyermeknevelési és stresszkezelési készségek terén szintén csökkentheti a kockázatot. Ezek a programok kiindulópontként szolgálhatnak a biztonságos, stabil, gondoskodó és támogató környezet megteremtésére irányuló erőfeszítésekhez, amelyet minden gyermek megérdemel a növekedéshez és a boldoguláshoz.
Forrás: ITT
