Vélemény: Fogalmam sincs, hogy kellene nekiálljak ennek az ismertetőnek, főleg mivel tudom, hogy szinte mindenki szerette. Én általában úgy működöm, hogy mialatt nézem a sorozatot, egyszerűen félretolom az olyan dolgokat, amik nem tetszenek, és próbálok arra fókuszálni, ami tetszik és leköt. De mikor odakerülök, hogy ismertetőt írjak, sokkal kritikusabb leszek, és bizony kivesézem, hogy mennyi minden idegesített, amit korábban csak úgy félrelöktem, mert kvázi nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez így nem jó. Pedig most is az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy imádtam a sorozatot, vannak olyan elemek, amik nem férnek a fejembe, és amik picit rontották az élményt. De nyilván a jó dolgokkal fogom kezdeni, hisz ebből sokkal több van, szóval lássuk is!
Először is
nagyon tetszett az alapötlet. Mostanában nagyon érdekelnek a thrilleres, orvosos és tudathasadásos történetek, ezért is kezdtem bele. Nagyon érdekelt, hogy mi állhat a dolog mögött, mi az a tragédia, ami miatt Do-Hyun 7 részre szakította a tudatát, hogy el bírja viselni. Viszont ez a háttértörténet bennem elég vegyes érzéseket hagyott. Egyrészt megértem, hiszen gyerek volt még. Olyan emberek tettek szörnyű dolgokat körülötte és vele, akiket feltétel nélkül szeretett, és olyan dolgokat látott (megtörténni azokkal, akiket szeret), amik tényleg megviselik az embert, és hatással lesznek a felnőtt korukra is. Viszont én nem hiszem, hogy az a háttértörténet, amit itt kapunk tényleg elég erős ahhoz, hogy valakiben tudathasadást okozzon. Hogy hatással lesz az életére az vitathatatlan, de én kicsit erős túlzásnak tartottam, hogy ez a tragédia szakította szét az elméjét. De nem vagyok pszichológus, és nyilván minden gyerek másként dolgozza fel a traumákat, személyiségtől, akaraterőtől, mentalitástól és még rengeteg dologtól függ, amit egyszerűen nem lehet általánosítani. Szóval igen, megtörténhet, de én picit túlzásnak éreztem.
Aztán a
karakterek. A sori műfajaiban is benne van, hogy komédia, és ezt hozta is nagyon szépen. Kaptunk bőven nevetnivalót, humoros és szeretnivaló szereplőket és szituációkat. Külön kiemelném
Oh Ri-Ont, aki ha kicsit is kezdett elkomorodni a hangulat, rögtön feldobta valami hülyeséggel. Ha ő ott volt, nem igen kellett feszültségre és szomorkodásra számítani és ezzel nagyon megszerettette magát velem. Ő volt egyben Oh Ri-Jin lelki támasza is - meg az én lelki támaszom is, mert a sok feszültségben szükségem volt az ő könnyed, imádnivaló személyiségére. Nagyon nagy figura volt, a színész mimikája külön Oscart érdemel, mert néha lefordultam tőle a székről.
Oh Ri-Jinnel már kicsit nehezebben békéltem meg. Az első pár részben kifejezetten irritált. Visítozott, ordítozott, sikított, kiabált, mint aki most szabadult a pszichiátriáról. Nagyon-nagyon idegesített, és ha ezen múlt volna, simán abbahagyom a sorozatot. Viszont azt nem tagadom, hogy a színésznő játéka fenomenális volt. Mikor már kezdtem megszokni a visítozását, jókat nevettem az alakításán. Aztán valahol az 5. rész környékén elkezdett normális irányba menni, és sokkal szerethetőbb lett, a visítozást is minimálisra csökkentette. Neki is megvoltak a maga jó tulajdonságai; bolondos volt, kedves, kissé őrült, és mindig pozitív. Ezzel a pozitivitással pedig teljesen megvett, mert ez az, amit hiányolok minden egyes karakterből a koreai sorozatokban.
Direkt hagytam
Cha Do-Hyunt a végére, mert az összes személyiségéről külön óhajtok beszélni. Ez a színész egy isten, és én erre csak most jöttem rá. Találkoztam Ji-Sunggal már a
Doctor Johnban is, de az ismertetőmben meg is jegyeztem, hogy ez a karakter annyira nem vett le a lábamról, mert elég unalmas volt. Hát, az imáim meghallgatásra találtak, mert amit itt csinált ez a pasi az valami eszméletlen volt. Voltak olyan jelenetek, ahol a személyiségek beszéltek egymással, és nem kellett, hogy más ruhákba, más hajjal mutassák be őket, mert a színész hanghordozásából, a szeme vagy szája állásából tudni lehetett, melyik személyiség beszél épp.
Próbáltam kiemelni a kedvenc személyiségem, de rájöttem, hogy összeset imádtam. Az első, aki megjelenik
Shin Se-Gi. Imádom, imádom, imádom. Az agresszív srác, aki keresi a bajt, és ha azt mondod neki, jobbra menjen, balra megy. Se-Gi uralkodni akart Do-Hyun és az összes többi személyiség fölött is, Do-Hyunt pedig gyengének és teszetoszának tartotta; ami érthető, ha belegondolunk, hogy ő volt Do-Hyunnak az a része, akit a legtöbb fájdalom ért. Do-Hyun ugyebár nem emlékezett a múltjára, ami miatt DID-es lett, de Se-Gi igen, és ettől volt olyan keserű és agresszív. A végén az a jelenet, ahol elbúcsúzott Do-Hyuntól... Hát imádtam, komolyan.
Ahn Yo-Seob az öngyilkos hajlamú 17 éves srác, aki... Nos, még Se-Ginél is veszélyesebb, mert gondol egyet, aztán elmegy megöngyilkolni magát. Yo-Seob amikor épp nem öngyilkos akar lenni, akkor szeret olvasni, verseket írni és zenét hallgatni. Olyan szerethetőnek mutatták be ezt a személyiséget, hogy mindig alig vártam, hogy megjelenjen, még akkor is, ha nagy volt az esély rá, hogy megint valami szuicid próbálkozásba kezd. A fiú nagyon szoros kapcsolatot épít ki Oh Ri-Jinnel, ami kifejezetten jó hatással van az egészségére is...
Ahn Yo-Na Yo-Seob ikertestvére; és egyben a legnagyobb liba, akit láttam. És imádom. Egy kis fruska, aki imádja a sminket (igen, srácok, Do-Hyun egyik személyisége egy lány! Kell magyaráznom, hogy ez mennyi poént jelent?), a ruhákat és a cuki dolgokat; és ki nem állhatja Oh Ri-Jint, aki mindig meg akarja mondani neki, mit csináljon. Nagyszájú, káromkodik, ja, és nem mellesleg oda van Oh Ri-Onért. Borzalmas, hogy sokkal több jelenetet akartam látni vele, és olyan keveset kaptam.
Perry Parknak több jelentősége volt a sorozatban, mint azt elsőre hinné az ember. Ő sem éppen egy veszélytelen személyiség, bár neki nincsenek szuicid hajlamai... Csak bombái, amiket hobbiból gyárt, mikor épp unatkozik. Ez azért kevésbé veszélyes, nem?
A sorozat, bár konkrétan nem mondja ki, de jól megmutatja, hogy mindegyik személyiség egy része Cha Do-Hyunnak. Ahogyan egy egészséges embernek is támadnak néha öngyilkos gondolatai (mint Yo-Seobnak), vagy őrült ötletei (mint Perry Parknak), vagy csak bosszút akar állni az egész világon (mint Se-Gi), úgy Cha Do-Hyunban is megvan mindez, ám ő a trauma miatt széthasított elmével él, és így ezek a tulajdonságok felerősödnek, önálló életre kelnek. Nem kis kihívás Do-Hyunnak megbirkózni a személyiségekkel, és mondanom sem kell, hogy a sorozat fő humor forrása az, amikor személyiséget vált, aztán mindegyik megy a maga dolgára, majd szegény Do-Hyunnak kell összetakarítania utánuk. Kicsit már olyan beütése volt, mintha lenne hat rendetlen testvére, csak épp ezek a fejében élnek, és random átveszik az agya és a teste (na meg a ruhásszekrénye (
khm Se-Gi és Perry...) felett az irányítást.
(Két személyiséget nem említettem, de azok erős spoilerek lennének, így bocsássátok meg nekem.)
Aztán amit nagyon szerettem még azok a
zenék és a
hangulat. A dalok, a karakterek és a humor adta meg a sorozatnak azt a picit szomorkás, mégis vidám hangulatot, azt a kissé misztikus és őrült érzést, amiért minden este leültem nézni. Ezek így összességében tehetnek arról, hogy annyira imádtam a sorozatot.
A sorozat utolsó két része különösen tetszett.
SPOILER! Az, ahogy Oh Ri-Jin ajándékot vett, és elbúcsúzott a személyiségektől egyszerűen gyönyörű volt. És bár igazából nem volt jó, hogy léteztek, mégis annyira sajnáltam, hogy elmentek. Örültem, hogy mindegyikük békében tűnt el. SPOILER VÉGE! Nagyon szépen oldották meg a személyiségek kérdését, jól meg is sirattam az utolsó két részt. Tetszett az is, hogy nem a csebol témán volt a hangsúly, nem az volt a főszereplők célja, hogy Cha Do-Hyun azért gyógyuljon meg, hogy átvehesse a vállalatot, és hogy ennek csak mellékes szerepe volt a történetben. Ez egy jó pont, mert én már unom a csebol sztorikat.
Na de most, hogy ennyi szépet és jót írtam, kicsit beszéljünk a
negatív dolgokról. Amit sajnáltam ezzel a tudathasadással kapcsolatban, az az volt, hogy nem fejtették ki. Bár már rájöttem, hogy a koreai drámáktól nem lehet elvárni, hogy túlságosan mélyen vájkáljanak az emberek fejében, hiszen a nagy többség (aki a bevételt hozza), az csak a szánnivaló karakterek szerelmi életére kíváncsi, nem pedig a mélyebb okokra és következményekre, amikkel a betegségük jár. De a sorozat fő témája a tudathasadás, és így elvártam volna, hogy ebbe jobban belemenjünk. Persze láttuk, hogy általában mikor törnek elő a személyiségek, miért és hogyan, és hogy Cha Do-Hyun már szinte rutinosan próbálja helyretenni a dolgokat, de ez még nagyon kevés - legalábbis nekem, aki külön emiatt kezdtem el nézni.
Ezenkívül pedig Oh Ri-Jin elvileg Cha Do-Hyun
titkos orvosa/pszichiátere volt. Tudjátok, ez miből állt? Abból, hogy (nyilvánvalóan) beköltözött a pasi lakásába, mert hát Do-Hyunnak nulla-huszonnégyben felügyelet kell (végül is a korábbi életét sem egyedül élte le, dehogy). Az összeköltözést nyilván nem lehet kihagyni, hát hogy máshogy zúgnának egymásba? De ha már pszichiáter, akkor nem kellett volna... nem is tudom, lehet őrülten hangzik, de nem kellett volna mondjuk
kezelnie? Beszélgetnie vele, mint orvos a pácienssel? Erre nagyjából három jelenetet kaptunk, azt is csak azért, hogy tessék, itt van a terápia, most már nem panaszkodhatsz! Oh Ri-Jin szerepe pszichiáterként annyi volt, hogy ott legyen, amikor Cha Do-Hyun személyiséget vált, és vigyázzon rá, nehogy valami őrült nagy marhaságot csináljon (bár legtöbbször még ez sem sikerült neki). Ettől a pszichiáter-beteg kapcsolattól picit többet vártam, mert ez így nekem annyira nem volt hiteles. De nem csak Oh Ri-Jin, Cha Do-Hyun korábbi orvosa sem volt sok segítség. Az volt az egész lényege, hogy Do-Hyunt kezeljék, és kigyógyuljon, ezért volt a titkos orvos, meg a korábbi orvosa is, aztán ezek ketten nagyjából semmit sem csináltak pszichiáterként.
Igazából a negatív meglátásaim mind a sorozat pszichológiai részére vonatkoznak, mivel engem érdekel a téma, és ezért nagyon kevésnek találom a részletességét. Persze azt se felejtsük el, hogy a személyiségek sem tűnnek el csak úgy, egyik napról a másikra, csak mert hirtelen helyre teszed a dolgokat fejben - ez egy hosszú folyamat. Vígjátéknak, drámának tehát klassz volt, de a pszichológiai része egyáltalán nem hiteles.
"Az egyetlen, amire vágyom, az a szabadság." - Perry Park
"Egy bántalmazásban, amiben egy ember lelke szétszakadt, három szereplő van: az áldozat, az elkövető, és a szemtanú." - Shin Se-Gi
"Ez nem fenyegetés, inkább egy szívesség. Ha félelemet érzel, mikor valaki szívességet kér, az a fenyegetés. Mert a félelem egy olyan dolog, amit saját magadnak kreálsz." - Shin Se-Gi
