I Saw The Devil

Műfaj: thriller, horror, pszichothriller

Játékidő: 141 perc

Dátum: 2011

Főszerepben: Lee Byung-Hun (Soo-hyun) és Choi Min-Sik (Kyung-Chul)

Ismertető: Joo-Yun egy hideg téli este lerobban a kocsijával. Egy titokzatos idegen felajánlja neki, hogy segít, de Joo-Yun visszautasítja, mondván inkább megvárja a kocsivontatót. De mire az kiért, Joo-Yun-nak hűlt helye maradt csak, a kocsi megrongálva és mindenütt vérnyomok. Joo-Yun barátját, Soo-Hyunt mélyen megrázza a tragédia. A férfi a rendőrségnél dolgozik, ám tekintettel a helyzetre, két hét szabadságot kap, mialatt ő a fejébe veszi, hogy elkapja a gyilkost. Ígértet tett, hogy a gyilkos százszor jobban fog szenvedni, mint a barátnője. Ezzel pedig kezdetét veszi egy őrült mészárlás...

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=xwWgp1bqVwE

Online: KATTINTS IDE

Vélemény: Az embernek sok minden eszébe jut a brutalitás vagy agresszió szavak hallatán, de annak, aki ezt a filmet megnézi, ez a két fogalom új szintre emelkedik. Hogy jó erős gyomorra van szüksége a nézőnek, az nem vitás. Lélek is kell, nem is kevés, mert a film megrázó és jól mellbevág a kendőzetlen zaklatottság és a téboly, amivel letámadják a nézőket ebben a 141 percben. Én sosem voltam az erőszakos vagy brutális filmek ellen; néha pontosan ez kell, hogy az ember ráébredjen, hogy nem rózsaszín vattacukorban él, sőt, néha kifejezetten izgalmas is ilyet nézni (nem, nem vagyok pszichopata, csak szeretem a változatosságot.) Na de azért szerintem is van egy határ, amit ez a film nem csak feszeget, áh, dehogy. Olyan szinten átgázol az ingerküszöbünkön, hogy az embernek a gyomra forog. A vég nélküli gyilkolászás, a patakzó vér, a darabokra vágott testek, és a fejezés még a horror kategóriának is sok, és eltúlzott, nem beszélve a film thriller részéről.

Merthogy ez a már őrült, szinte rituális kivégzés, ami folyt ebben a filmben, teljesen elvette a dolog pszichológia élét - kérdem én, hol maradtak Soo-Hyun lelki folyamatai? Hol a metamorfózis, a változás? Értem, én, hogy kifordult önmagából a menyasszonya halála miatt, főleg a brutalitás miatt, ahogyan megölték, és még azt is megérteném, hogy szörnyeteggé vált... De amit ez a film mutatott, az egy pont után már túlzottan sok volt, pszichológiai szempontból viszont mégis vajmi kevés. Pedig aztán lett volna mit bemutatni bőven! Hogyan marcangolja szét teljesen a bosszúvágy a lelket, és változtat szörnyeteggé egy embert? Hogyan élteti és hajtja a megtorlás vágya, és meddig képes elmenni, hogy végrehajtsa? Van-e határ, vagy egy pont után már nem számít semmi? Egyáltalán kielégítheti-e a retorzió a főhőst, vagy minden marad ugyanolyan, sőt rosszabb lesz? Ezekre a kérdésekre kaptunk némi választ a zaklatott, kicsapongó és morbid, undorítóan véres jelenetek közepette, de egyáltalán nem kielégítően, és annyi, de annyi minden maradt homályban, hogy inkább csak ürességet érzek, mintsem sajnálatot, vagy dühöt. Sokkal több volt a hangsúly az emberi brutalitás és kegyetlenség kendőzetlen bemutatásán, mint a lélekben lezajló károkon, és ez egy thrillernél igenis baj. A cél itt valószínűleg ez is volt; kevésbé az egyén lelkének állapotát, inkább az emberek beteges élvezetét az agresszió iránt és az oldhatatlan bosszúvágyukat volt hívatott bemutatni - számomra legalábbis ez a mondanivalója.  

Nem ismerem a fájdalmat.

Éppen ezért nem is nagyon tudom, hogy a film zseniális volt-e, vagy betegesen morbid. A hatalmas visszhang után, amit kapott, egy kicsit többet vártam levágott végtagoknál meg fejvesztett kínzásnál és gyilkolásnál. Nem mondom, hogy nem láttam benne a zsenialitást, mert de, nagyon is! De a fékevesztett, túlzott és már-már felesleges erőszak annyira kivett a filmből mindent, ami értéket tudott volna felmutatni, hogy szinte nem is tudok mást felidézni belőle, csak több liter vért és a cél nélküli barbárságot.

Félelem? Azt sem ismerem.

És akkor mi zavart még: hogy a gyilkosnak nem volt személyisége. Nem volt motivációja, nem volt zsánere sem - azon kívül, hogy nőket rabolt, erőszakolt, kínzott, darabolt majd ölt meg. A sorozatgyilkosoknak mindig van zsánere, és ez nem merül ki az áldozat nemében: kor, hajszín, szemszín, hasonlít az anyjára, nővérére, dadusára, gyereke van, szingli, piros a zoknija, boci szeme van - akármi. A sorozatgyilkosok áldozatai között mindig van valami, akár egy hajszálnyi hasonlóság, ezt hívják zsánernek, és az alapján gyilkolnak, de Kyung-Chulnak nem volt. Persze vannak azok a mentálisan zavart, összeszedetlen gyilkosok is, akik impulzívan ölnek, hirtelen érzelmektől vezérelve, de azoknak eleve a mentalitásuk is más, zavartak, kapkodnak; míg a mi gyilkosunk összeszedett, előre tervez (elvileg), és nem vét hibát, tehát sehogy sem illik bele a képbe, hogy ilyen random gyilkoljon, motiváció nélkül. (Motiváció alatt az eleve zavart elmeállapotot kell érteni, ami kiváltja valakinél, hogy gyilkolni kezdjen.) De Kyung-Chul egy pont után már olyan volt, mint mikor a tinilányok becsapják az anyjuk előtt a szoba ajtajukat, mikor dühösek rájuk; jött egy idegesség hullám és puff, egy kés a torokban, puff egy hulla, puff egy levágott fej. Kidolgozatlan a karaktere, a jellemábrázolás felületes, és ez egy thrillernél nagyon, nagyon rossz. (Na de a színész kontójára legyen írva, hogy zseniálisan alakított! Kvázi azért néztem végig, mert a két színészünk eszméletlen alakítást nyújtott, és imádtam őket.)

És akkor a bosszú szomjas főszereplőnk. Jó-jó... de lehetett volna jobb is. Neki legalább van motivációja, oka arra, hogy átment pszichopata szörnyetegbe, de őt is nagyon felületesen ábrázolták. Például az első alkalom, mikor agyonvert valakit; nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én egy viszonylag stabil elmeállapotnak örvendő, jólelkű titkos ügynök vagyok, és hirtelen azon kapom magam, hogy brutális hévvel verek valakit félholtra, az egy kissé megrázna. Ha nem is épp abban a pillanatban, mikor kiélem a dühöm, és jól ellátom a baját, de legalább utána! Nem, nem az rázna meg, hogy "úristen, csóri sorozatgyilkost péppé vertem." Nem, inkább az, hogy képes voltam erre. Hogy képes voltam ilyet tenni valakivel, legyen az akármilyen ember. Hogy van egy olyan oldalam, ami szemrebbenés nélkül meg tudna ölni akárkit. Hogy éppen olyanná váltam, mint maga a főgonosz! Na ez megrázna! És akit nem, annak valami gebasz van a fejében - és neki bizony volt. Ezenfelül a lelki világába kvázi nulla betekintést kaptunk, az esetek többségében vagy fapofát vágva dobált kést az emberek testrészeibe, vagy épp elejtett pár könnycseppett, ami kevés, vajmi kevés egy ilyen megrázó(nak szánt) thrillerben. Persze értem én, hogy kiüresedett lelkileg, de annyira mégsem, mert egy kiüresedett ember nem kezd bosszúhadjáratba; egy megtört lélek már annál inkább. És én ezt a megtört lelket szerettem volna látni.

De tény, hogy a csávó bosszúja tetszett. Nem csak megölni akarta a menyasszonya gyilkosát, hanem játszani vele, kínozni, mielőtt végez vele. Félholtra verte, megcsonkította, majd elengedte, aztán megkereste, megint félholtra verte és újra elengedte. Végül pedig méltó módon végzett vele. Na ez tetszett, ez tényleg egy pozitívuma a filmnek! Szeretem, mikor  a gyilkosok pont úgy szenvednek, ahogy az áldozataik, vagy félnek, vagy rimánkodnak, és ritka az olyan film, amiben a kínzás, a szenvedés okozása a bosszú célja.

Ezeken kívül pedig feleslegesen hosszú volt, és csak húzták... és húzták, mint a rétestésztát. Két és fél óra? Komolyan? Brutál hosszú, és egy idő után brutál unalmas is lett. A végére már egyfolytában bele kellett tekerjek, mert annyira untam.

Ahogy már korábban is mondtam; fogalmam sincs, hogy a film morbid volt-e, vagy zseniális. Inkább morbidul zseniális. Mert zseniális az ötlet, és zseniálisak az érzelmek: a rengeteg hiba ellenére is nagyon megrázó, és durván gyomor kell hozzá, hogy az ember végig tudja nézni (és nem csak a vég nélküli gyilokpornó miatt), de közben rengeteg hiba és felületes megoldás van benne, ami elveszi a zsenialitás élét. Meg tudom bocsátani a cél nélküli gyilkolást és a brutalitást is, de nem tudom megbocsátani, hogy a karakterek ilyen kidolgozatlanok, mert ez megöli a thrillert, és megölte ezt a filmet is. Viszont nem mondom, hogy ne nézzétek meg, mert kár lenne kihagyni. Vannak benne nagyon jó és nagyon rossz dolgok is, és ez inkább ízlés függő, hogy ki melyiket látja hangsúlyosabbnak. Ha még nem láttátok, kötelező darab!