Bastard (webtoon)

Cím: Bastard

Műfaj: webtoon/manhwa, dráma, horror, misztikus, romantikus

Ország: Dél-Korea

Írók: Kim Carnby és Hwang Youngchan

Fejezetek száma: 94

Kiadás: 2014-2016

Leírás: Egy sorozatgyilkossal élek együtt!

Véleményem: Hiba vagy nem hiba, én ezt a webtoont végig a Sweet Home-hoz hasonlítgattam olvasás közben, és a főszereplő Jinre is végig Hyunsoo kistestvéreként gondoltam (bár a Bastard előbb volt, mint a Sweet Home, de Hyunsoo idősebb). Az én lelkemnek ez jót tett, jobban bele tudtam vonódni a konfliktusba és jobban élveztem a történetet, mert olyan volt, mintha egy jól ismert család még ismeretlen rokonainak mutattak volna be (ez csak az én fejemben lévő kapcsolat, a két történetnek semmi köze egymáshoz).

A Bastard egy sorozatgyilkos apának a fia köré épül. Jin gyerekkora óta kénytelen "segíteni" az apjának a gyilkosságokban; ő csalja lépre az áldozatokat, majd ő üti le őket, hogy az apja munkához láthasson. Dongsoo zsánere a fiatalabb, barna hajú lányok, akik valamiképp hasonlítanak az elhunyt feleségére. A konfliktus akkor indul, amikor Dongsoo felfigyel Jinék iskolájának új diákjára, Yoon Kyunra (akibe nyilván Jin is hamar belezúg).

A webtoon olvastatja magát, de főleg azért, mert szinte minden fejezet cliffhangerrel ér véget, amiről a következő fejezetben kiderül, hogy csak kattintáscsali volt. Felhype-olnak a fejezet végén, majd pofon vágnak a következő elején, ami egy idő után fárasztó és kiábrándító. Pont ezért az egész egy kisebb káosznak érződik, sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötletek előrántottak, "miért ne?" alapon vannak ott, de nincsenek felvezetve, nincs mélységül és funkciójuk, és a következő fejezet elején már meg is oldották a konfliktust. Se a karaktereket, se a történetet nem göngyölítették.

A gonosz (Dongsoo) motivációja nem volt megmagyarázva. Nagyon egyszerű ráfogni a gyilkosokra, hogy "azért ölnek, mert elmebetegek", de azért ez sokkal árnyaltabb. Miért elmebetegek? Mi történt velük? Milyen szükségletet elégít ki bennük az ölés? Ezekre a kérdésekre a történet nem adott kielégítő választ (valahol a végén volt egy homályos kis magyarázat, de ez is előrántottnak tűnt, mintha az író rájött volna, hogy valami magyarázatot mégis kell adnia a koncepcióra). A kis játszadozása a fiával pedig inkább gyerekes és (a titkát tekintve) veszélyes volt, mintsem beteg. Volt benne egy vágy, hogy a fiát önmaga képére formálja, de közben félt, hogy Jin majd ellene fordult (ez szép paradoxon lett volna, ha jól ki van dolgozva). Próbálta ráébreszteni Jint, hogy elfogadja, ő is részt vett a gyilkosságokban, és ő sem különb, mint az apja. Ezzel csak az volt a baj, hogy felszínes volt és kusza, nem egészen láttam át, mint is akar Dongsoo a fiától. Egy dimenziós gonosznak tűnt, aki logikus módon a fiát is gonosszá akarja nevelni, minden ok nélkül, csak azért, "mert a gonoszok így szokták"... És mivel az egész a fia utáni hajszáról szólt, Dongsoo sokszor hibázott, és buktatta le magát majdnem, ami nem tudom, miért érte meg neki.

A következő a sorban, hogy Manny Kim tök random volt. Egy mellékszereplő, akit Jin kezdetben utált, majd valahogy barátok lettek (de ez is egyik fejezetről a másikra történt), aztán behozták a háttérsztoriját, aminek se füle, se farka nem volt, de ki lehetett tölteni vele 20+ fejezetet, és közben az olvasó sajnálhatta, meg rághatta a körmét, hogy vajon sikerül-e elkapnia Dongsoo-t (miközben tudtuk, hogy nem), de ennyi. Ha nem szerepelt volna, 20 fejezettel rövidebb lesz a webtoon, de a történet érintetlen marad, mert komoly szerepe nem volt.

Minden olyan derült égből villámcsapás szerű volt. Egyik szál sem volt felvezetve, kibontva, majd elvarrva. Ugyanez igaz a karakterekre is, akik nem fejlődtek a történet során, csak sodródtak, hülyeségeket csináltak, majd meghaltak. Jin és Dongsoo kapcsolata volt talán az egyetlen, ami a végére egész érdekes lett, főleg az, ahogy Dongsoo az apasághoz viszonyult, és Jin, aki mindettől irtózott.

Yoon Kyun például teljesen irracionális karakter volt. Szinte rögtön elfogadta, hogy a pasija apja rá van kattanva (Jin kamu szövege az volt, hogy az apja a fiatalabb lányokra bukik (ami annyira nem is kamu)). Elment a házába, hogy formálisan is visszautasítsa a férfit! Fittyet hányt arra a tényre, hogy Jin képes volt beköltözni a lányhoz és kamerát felszerelni a házára, hogy biztonságban tartsa az apjától, és simán, félelem nélkül beállított hozzá, ezzel feleslegessé téve Jin erőfeszítéseit. Sőt mi több, úgy gondolta, ő jobban ismeri a férfit, mint a saját fia (mivel hiába mondta Jin, hogy az apja beteg, a lány erre csak legyintett). Mindezek után azt is könnyedén elfogadta, hogy a pasija bűnrészes egy sorozatgyilkosságban, és minderre annyi volt a válasza, hogy Jin menjen, és adja fel magát a rendőrségen, "mert ezt kell tennie". 

Jin már érdekesebb karakter volt. Sok minden volt, amit elnyomott magában (bűntudat, ölési hajlam, élvezet, undor, önutálat), és sok traumával kellett megküzdenie, emellett rohadt menő volt, ahogy szembeszállt az apjával és saját magával is. És mire elértünk volna a karakterfejlődéshez, vége lett a webtoonnak, amitől az egész elég lecsapottnak érződött.

Minden hibája ellenére azt nem lehet elvitatni, hogy gyorsan olvasható, a cliffhangerek miatt izgalmas (a clickbait miatt idegesítő), az egyszerűsége miatt pedig könnyű olvasmány. Semmi extra, semmi komplex, és nincs is túl jól megírva, a wattpades rossz írói trükkökre épít, viszont pont emiatt olvassa végig az ember. A Sweet Home után csalódás volt, de legalább bebizonyították az írók, hogy tudnak fejlődni. 

Osamu Dazai: No Longer Human

Cím: No Longer Human

Író: Osamu Dazai

Ország: Japán

Nyelv: Angol

Fülszöveg: Dazai Osamu No Longer Human című könyve a magát kudarcként ábrázoló Oba Yozo látszólag normális életét meséli el, miközben a főhős képtelen arra, hogy megértse az embereket. Yozo kísérlete, hogy összeegyeztesse magát a körülötte lévő emberekkel, gyerekkorában kezdődik, de az iskolai évei alatt is tart, ahol a "bohóc" álarcát ölti magára, hogy elrejtse idegenkedését az emberektől, s felnőttként végül sikertelen öngyilkossági kísérlethez vezet. Érzelgősség nélkül, tényszerűen rögzíti életének kegyetlenségeit, emberi kapcsolatait és a gyengédség pillanatait.

Fanfordítás: ITT

Értékelésem: Számomra nem idegen az az érzés, hogy nem tudod megérteni az embereket, akikkel egy világban élsz. Legtöbbször nem értjük a szándékaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, vagy a cselekedeteik mögött lévő motivációt. Félelmetes, hogy a szemükbe nézel, és nem tudod, ők miként látnak téged. Félelmetes a gondolat, hogy egy-egy döntésed, válaszod, cselekedeted hatással lehet rájuk, a légkörre, az egész szoba, az egész család légkörére. Amikor tudod, hogy az elutasítás rányomná a bélyegét a hangulatra – s minderről te tehetnél –, amikor tudod, hogy megbántanád az elutasítással a másikat... Akkor inkább igent mondasz. Inkább hátat fordítasz magadnak, a szükségleteidnek, a szívednek. Inkább azt teszed, amiről tudod, hogy ők elvárják. Mert félsz attól, hogy csalódást okozz.

Ismertek olyan embert, akit kedveltek, mert mindig vicces, tudja, mit kell mondani, könnyű a társaságában lenni? Gyakran ezek az emberek csak félnek attól, hogy önmaguk legyenek, és inkább úgy viselkednek, hogy a te kedvedre tegyenek, mert félnek csalódást okozni neked. Mert megfejthetetlen vagy nekik, mégis hamar kiismernek, bár hogy mit ismertek ki benned, azt ők sem egészen értik. Nehéz megérteni az emberek cselekedete mögött lévő motivációt; az árulásukat, a kétszínűségüket, az aljasságukat. Nem is mindenkinek sikerült. Ilyenkor egyszerűbb a kedvükre tenni, vagy elkerülni őket. A végeredmény pedig az, hogy elszigetelődsz tőlük, egyedül érzed magad, úgy érzed, mivel nem érted őket, mivel te csak az ő kedvükért játszod az ember szerepét, te magad nem is vagy ember.

A No Longer Human ezekről az érzésekről szól. Yoko gyerekkora óta nem tudja megérteni az embereket, lát kétszínűeket, akik teszik a szépet az apjának, majd hallja őket mocskolódni a háta mögött. Lát elvárásokat, amiktől megriad, fél, mi történne, ha nem érne fel hozzájuk. Lát tetteket, amiket nem ért. Érzéseket, amikkel nem tud azonosulni. A kísérlete, hogy beilleszkedjen az emberek közé, látszólag sikeres, csak épp a felszín alatt teljesen egyedül érzi magát. Az emberek szeretik őt, a nők könnyen beleesnek, ő azonban nem képes a szeretetre; hogy szeretne egy olyan emberi lényt, akit nem ért meg? Az elszigeteltség, a körülötte lévő emberek meg nem értése először prostituáltakhoz vezet (akire nem tekint emberként), majd alkoholhoz, végül droghoz, menet közben pedig becsúszik egy (vagy két, nézőpont kérdése) öngyilkosság is. 

A könyv elég nyomasztó, depis, néhol felkavaró, nem való mindenkinek, és nem való minden hangulathoz. Szerintem nagyszerű történet, de nem ajánlom mindenkinek. Ehhez kell egy bizonyos lelkiállapot, mert a téma nagyon is emberi, nagyon is valós. Van akinek könnyű, másoknak nehéz megérteni és azonosulni Yozo érzéseivel. Nekem könnyű volt, de olvastam értékelést, ahol az olvasó egyáltalán nem értette. Úgyhogy ezt a könyvet nem fogja mindenki szeretni. Mindenesetre érdemes adni neki egy esélyt, mert talán találkozol olyan gondolatokkal, amitől kevésbé érzed magad egyedül; a másik oldalról pedig bepillantást nyerhetsz egy másik nézőpontba, az olyan emberek fejébe, akik megfejthetetlennek tartják az embereket, és ezáltal félelemmel tekintenek rájuk. 

Dororo

Műfaj: akció, kaland, természetfeletti

Dátum: 2019

Ország: Japán

Részek száma: 24

Ismertető: A Sengoku korban élő Daigo Kagemitsu 13 démonnak ajánlja fel születendő gyermeke testrészeit, ha cserébe azok jólétet és hatalmat biztosítanak neki. Ezt követően a megcsonkított csecsemőt a folyóba dobja, azonban egy sámán megmenti a fulladástól, művégtagokat készít neki és felneveli a Hyakkimaru névre keresztelt fiút. Felnővén, Hyakkimaru elindul levadászni azokat a démonokat, akiktől visszaszerezheti testrészeit, és társat is kap az útra a Dororo nevű tolvajfiú személyében.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=YgHPBwLu0BA

Online: 1. rész

Véleményem: Ez az anime végig tompa sajgást hagy az ember mellkasában. Nézed, nézed, és csak sajogsz és sajogsz. Tele van igazságtalansággal és képmutatással, ami végig karcolta a mellkasom, és szeretettel, ami melengette a kicsi lelkem.

Ahogy az ismertetőben is olvashattátok, Hyakkimaru szeme előtt végig az a cél lebeg, hogy visszaszerezze a testrészeit a démonoktól, hogy normális ember lehessen – de útközben egyre inkább elveszíti az emberségét.

A legemberibb dolog szerintem az volt, hogy soha senki nem értette meg igazán Hyakkimaru motivációját. Ez a testrész hajsza nem szólt másról, minthogy teljes ember lehessen, de ez annyira banális indoknak tűnt mindenkinek, hogy senki nem szimpatizált vele igazán. És mivel Hyakkimaru célja egyben Daigo és birodalma bukását is jelentette, az egész küldetése önzővé vált. Legalábbis az emberek szerint.

Az ázsiai produkciók engem rendkívül fel tudnak idegesíteni. Az emberek gondolkodása látszólag mindig a közösség körül forog: ha Hyakkimaru visszaszerzi a testrészeit, egy egész birodalom pusztul el, de Hyakkimaru csak egyetlen ember, az kisebb veszteség egy nagyobb jó érdekében. Ez így persze csak járulékos veszteségnek tűnik, de kíváncsi lennék, ha valaki más lenne az áldozat, mondjuk Daigo birodalmából, akkor is olyan lelkesen vállalnák-e, mint amilyen lelkesen odadobták Hyakkimarut a démonoknak. (Nem hiszem.) Viszont, ez az egész "közösség" csak egy nagy duma, mindenki saját magával törődik. Az egyén elbújik a közösség mögé, de közben csak pajzsnak használja, és ez a képmutatás engem minden alkalommal felidegesít. Daigo népének nagyon könnyű volt Hyakkimarut hibáztatnia a hanyatlásért, de az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy talán eleve helytelen volt feláldozni egy csecsemőt – hogy az a csecsemő életben maradt, és bosszút állt, hát, nehogy már a csecsemő hibája legyen. Ki mint vet, úgy arat. Eleve nem volt joga senkinek ahhoz, hogy más testén élősködjön, és más lerántásával jusson magasabbra. De az ázsiai produkciókban valahogy ez sosincs kimondva. 

Aztán, ha már képmutatás, beszéljünk Hyakkimaru és az öccse, Tahomaru anyjáról. Annál a nőnél teszetoszább és alkalmatlanabb anyát keveset látni. A folyamatos őrlődésétől, az ide-oda csapongásától (jaj, nem lehetek egyszerre anya is, meg a földesúr felesége is; jaj, szegény kicsi Hyakkimarum, de jaj, hát a vidéknek muszáj virágoznia!) a falat kapartam. Megérdemelte volna, hogy mindkét fia a kezében pusztuljon el, ő meg életben maradjon azzal a tudattal, hogy mit tett. Főleg azok után, hogy elhanyagolta Tahomarut, egy olyan gyerek miatt, akit nem is ismert. Főleg azok után, hogy közölte Hyakkimaruval, hogy nem mentheti meg. Mindkettejüknek hátat fordított, és ezzel egymásnak is ugrasztotta őket.

És ha már Tahomaru. Az elején iszonyúan örültem, hogy ő volt az egyetlen ésszerű karakter, akinek leesett, hogy amit a bátyjával tettek, az nem helyes, és próbált szót érteni vele. Annak ellenére, hogy rájött, az anyja azért hanyagolta el, mert a bátyját gyászolta, még mindig szeretettel és elfogadással fordult felé (ami nagyon jól esett a pici lelkemnek). Aztán viszont nem tudom, mi történt, mert egyik részről a másikra átment megszállott idiótába, és lépten-nyomon öldöste a bátyját (ami a pici lelkemnek nagyon fájt, de leginkább értetlenkedtem, mert korábban nem láttuk őt törődni a vidékkel, hirtelen viszont ő lett a Virágzó Haza Nagykövete). 

És ha már Daigo népéről meg a virágzásról beszélünk: az senkinek nem jutott eszébe, hogy mondjuk... elköltözzenek és új birodalmat alapítsanak valami eleve virágzó környéken? Mint ahogy az ugyebár eszébe jutott Dororonak, a 10 éves kisgyereknek... A sivatagból is elköltöztek, mikor élhetetlenné kezdett válni, tehát nem tudom, miért nem jutott ez senkinek az eszébe.

Bár továbbra sem értem, miért Dororo az anime címe (mondjuk a nagyon logikus Hyakkimaru helyett), de talán az lehet az oka, hogy a démonisághoz közelebb álló Hyakkimarut Dororo tette emberivé. A testrészeit és érzékszerveit ugyan a démonoktól szerezte vissza, de az érzéseit Dororotól kapta. Szeretetet és elfogadást adott neki, aggodalmat és hiányt váltott ki belőle, melegséget jelentett, és emberré tette akkor, amikor a leginkább démoni volt. Erre sem az anyja, sem Tahomaru, sem a "nevelőapja" nem volt képes. Ugyanakkor terelgette is Hyakkimarut, odamondott neki, ha az rossz döntéseket hozott, és a fejéhez vágta, ha hibázott. És mivel Dororo állt a legközelebb ahhoz, amit Hyakkimaru családként tudott azonosítani, így minden, amit mondott neki, számított Hyakkimarunak. Nem tudom elfelejteni azt a részt, amikor Dororo majdnem meghalt, mert Hyakkimarunak nem voltak kezei, és nem tudta megmenteni; és hirtelen Hyakkimaru a világot is lemészárolta volna, csakhogy visszaszerezze a kezeit; csakhogy legyen, amivel megvédje Dororot.

Gyönyörű volt. Tényleg.