Dororo

Műfaj: akció, kaland, természetfeletti

Dátum: 2019

Ország: Japán

Részek száma: 24

Ismertető: A Sengoku korban élő Daigo Kagemitsu 13 démonnak ajánlja fel születendő gyermeke testrészeit, ha cserébe azok jólétet és hatalmat biztosítanak neki. Ezt követően a megcsonkított csecsemőt a folyóba dobja, azonban egy sámán megmenti a fulladástól, művégtagokat készít neki és felneveli a Hyakkimaru névre keresztelt fiút. Felnővén, Hyakkimaru elindul levadászni azokat a démonokat, akiktől visszaszerezheti testrészeit, és társat is kap az útra a Dororo nevű tolvajfiú személyében.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=YgHPBwLu0BA

Online: 1. rész

Véleményem: Ez az anime végig tompa sajgást hagy az ember mellkasában. Nézed, nézed, és csak sajogsz és sajogsz. Tele van igazságtalansággal és képmutatással, ami végig karcolta a mellkasom, és szeretettel, ami melengette a kicsi lelkem.

Ahogy az ismertetőben is olvashattátok, Hyakkimaru szeme előtt végig az a cél lebeg, hogy visszaszerezze a testrészeit a démonoktól, hogy normális ember lehessen – de útközben egyre inkább elveszíti az emberségét.

A legemberibb dolog szerintem az volt, hogy soha senki nem értette meg igazán Hyakkimaru motivációját. Ez a testrész hajsza nem szólt másról, minthogy teljes ember lehessen, de ez annyira banális indoknak tűnt mindenkinek, hogy senki nem szimpatizált vele igazán. És mivel Hyakkimaru célja egyben Daigo és birodalma bukását is jelentette, az egész küldetése önzővé vált. Legalábbis az emberek szerint.

Az ázsiai produkciók engem rendkívül fel tudnak idegesíteni. Az emberek gondolkodása látszólag mindig a közösség körül forog: ha Hyakkimaru visszaszerzi a testrészeit, egy egész birodalom pusztul el, de Hyakkimaru csak egyetlen ember, az kisebb veszteség egy nagyobb jó érdekében. Ez így persze csak járulékos veszteségnek tűnik, de kíváncsi lennék, ha valaki más lenne az áldozat, mondjuk Daigo birodalmából, akkor is olyan lelkesen vállalnák-e, mint amilyen lelkesen odadobták Hyakkimarut a démonoknak. (Nem hiszem.) Viszont, ez az egész "közösség" csak egy nagy duma, mindenki saját magával törődik. Az egyén elbújik a közösség mögé, de közben csak pajzsnak használja, és ez a képmutatás engem minden alkalommal felidegesít. Daigo népének nagyon könnyű volt Hyakkimarut hibáztatnia a hanyatlásért, de az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy talán eleve helytelen volt feláldozni egy csecsemőt – hogy az a csecsemő életben maradt, és bosszút állt, hát, nehogy már a csecsemő hibája legyen. Ki mint vet, úgy arat. Eleve nem volt joga senkinek ahhoz, hogy más testén élősködjön, és más lerántásával jusson magasabbra. De az ázsiai produkciókban valahogy ez sosincs kimondva. 

Aztán, ha már képmutatás, beszéljünk Hyakkimaru és az öccse, Tahomaru anyjáról. Annál a nőnél teszetoszább és alkalmatlanabb anyát keveset látni. A folyamatos őrlődésétől, az ide-oda csapongásától (jaj, nem lehetek egyszerre anya is, meg a földesúr felesége is; jaj, szegény kicsi Hyakkimarum, de jaj, hát a vidéknek muszáj virágoznia!) a falat kapartam. Megérdemelte volna, hogy mindkét fia a kezében pusztuljon el, ő meg életben maradjon azzal a tudattal, hogy mit tett. Főleg azok után, hogy elhanyagolta Tahomarut, egy olyan gyerek miatt, akit nem is ismert. Főleg azok után, hogy közölte Hyakkimaruval, hogy nem mentheti meg. Mindkettejüknek hátat fordított, és ezzel egymásnak is ugrasztotta őket.

És ha már Tahomaru. Az elején iszonyúan örültem, hogy ő volt az egyetlen ésszerű karakter, akinek leesett, hogy amit a bátyjával tettek, az nem helyes, és próbált szót érteni vele. Annak ellenére, hogy rájött, az anyja azért hanyagolta el, mert a bátyját gyászolta, még mindig szeretettel és elfogadással fordult felé (ami nagyon jól esett a pici lelkemnek). Aztán viszont nem tudom, mi történt, mert egyik részről a másikra átment megszállott idiótába, és lépten-nyomon öldöste a bátyját (ami a pici lelkemnek nagyon fájt, de leginkább értetlenkedtem, mert korábban nem láttuk őt törődni a vidékkel, hirtelen viszont ő lett a Virágzó Haza Nagykövete). 

És ha már Daigo népéről meg a virágzásról beszélünk: az senkinek nem jutott eszébe, hogy mondjuk... elköltözzenek és új birodalmat alapítsanak valami eleve virágzó környéken? Mint ahogy az ugyebár eszébe jutott Dororonak, a 10 éves kisgyereknek... A sivatagból is elköltöztek, mikor élhetetlenné kezdett válni, tehát nem tudom, miért nem jutott ez senkinek az eszébe.

Bár továbbra sem értem, miért Dororo az anime címe (mondjuk a nagyon logikus Hyakkimaru helyett), de talán az lehet az oka, hogy a démonisághoz közelebb álló Hyakkimarut Dororo tette emberivé. A testrészeit és érzékszerveit ugyan a démonoktól szerezte vissza, de az érzéseit Dororotól kapta. Szeretetet és elfogadást adott neki, aggodalmat és hiányt váltott ki belőle, melegséget jelentett, és emberré tette akkor, amikor a leginkább démoni volt. Erre sem az anyja, sem Tahomaru, sem a "nevelőapja" nem volt képes. Ugyanakkor terelgette is Hyakkimarut, odamondott neki, ha az rossz döntéseket hozott, és a fejéhez vágta, ha hibázott. És mivel Dororo állt a legközelebb ahhoz, amit Hyakkimaru családként tudott azonosítani, így minden, amit mondott neki, számított Hyakkimarunak. Nem tudom elfelejteni azt a részt, amikor Dororo majdnem meghalt, mert Hyakkimarunak nem voltak kezei, és nem tudta megmenteni; és hirtelen Hyakkimaru a világot is lemészárolta volna, csakhogy visszaszerezze a kezeit; csakhogy legyen, amivel megvédje Dororot.

Gyönyörű volt. Tényleg.