Műfaj: fantasy, romantikus, dráma
Dátum: 2021
Részek száma: 16
Főszerepben: Park Bo-Young (Tak Dong-Kyung), Seo In-Guk (Myul-Mang/Saram), Lee Soo-Hyuk (Cha Joo-Ik), Shin Do-Hyun (Na Ji-Na), Kang Tae-Oh (Lee Hyun-Kyu)
Ismertető: Myul
Mang a sötétség és a világosság határán született, nevének jelentése és egyben
küldetése: pusztulás. Amikor levegőt vesz, eltűnnek az országok; ahol jár, az
évszakok megbolondulnak; amikor elmosolyodik, egy élet kialszik. Pusztán a
létezése pusztulást hoz mindenre, mindenkire. Nem szándékosan csinálja,
egyszerűen ez a sorsa. Tak Dong Kyung keményen dolgozik szülei halála után,
élete stabilnak tűnik, mióta webregény szerkesztő lett, de váratlanul agytumort
diagnosztizálnak nála. Szerencsétlen élete miatt megharagszik az egész világra,
dühét az égbe kiáltja, amivel megidézi a pusztulást, azaz Myul Mang-ot, az
emberek és istenek közti hírvivőt. Kockára tesz mindent, és utolsó reményként
szerződést köt a férfival, hogy 100 napig még élhessen. Egy sorozat arról, hogy
az élet olyan, mint egy ostoba tréfa, s hogy az emberek az élet valódi értelmét
a közelgő haláluk előtti kétségbeesésben találják meg.
Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=C4wFwQYEses
Online: 1. rész
Véleményem: Ugye, milyen jól hangzik az ismertető? Engem is az tévesztetett meg. A sorozat már nem ilyen jó, sajnos. Ezzel most egy kicsit szembeköptem magam egyébként, mert az első 8 rész nekem kifejezetten tetszett. Sőt, konkrétan nem volt olyan rész, amin ne bőgtem volna, de gyanítom, ennek több köze volt a labilis lelkiállapotomhoz, mint a sorozathoz, szóval ezt ne vegyük figyelembe.
Engem ez jókor talált meg, abban az állapotban, amikor nem érdekelt, min sírok, csak sírjak, ennek a kívánságomnak pedig maradéktalanul eleget tett. Szépek voltak a zenék na, nagyon hatásosak. A párbeszédek untig ismételt klisék, de pontosan azokat a dolgokat mondták, amik általában megsiratják az embereket, és most sikerült engem is csőbe húzniuk.
Mielőtt elmondom, mi tetszett benne, felsorolom, mi nem tetszett, csakhogy a végén ez egy pozitív hangú poszt lehessen, mert minden negatívum ellenére ez most nekem tényleg bejött.
01: Nem volt cselekmény. Nálam általában már itt kifullad a sorozat. Nem igazán tudnám összefoglalni nektek, mi történt, dramaturgia sehol, gyakran részeken keresztül állt a cselekmény, ugyanazokat a köröket róttuk, és még ismétlések is voltak. 02: A fantasy része nem lett kibontva. Mint általában a fantasy doramáknál. Az a baj, hogy a koreaiak a fantasztikus elemeket körítésnek használják csak, és nem építenek rá cselekményt. Például, ha nem az jelentette volna a cselekményt, hogy Tak Dong-Kyung agydaganatos, hanem az, hogy Myul-Mang a Pusztítás, nagy P-vel, és mondjuk sorra tünteti el azokat a dolgokat, amiket Dong-Kyung szeret, vagy akiket szeret, vagy a Teremtés szembeszáll vele, vagy egy ponton már nem is lesz szükség Pusztításra, mert az emberek elpusztítják magukat segítség nélkül is, na az izgalmas lett volna. De mi az izgalmas egy haldoklóban? Semmi. Csak sírunk, de arra 16 rész borzalmasan sok. Az alapkoncepcióban rengeteg potenciál lett volna, és nem kell, hogy egy fantasyt kerítsenek köré, lehet akár misztikus-romantikus is, de egy jól felépített, részletes, karakteres világgal, amiben a misztikus elemnek nem annyi a funkciója, hogy, a főszereplő alátámasztott indokkal kaphassa el a házról lefelé zuhanó lányt (ő a Pusztítás, szuper ereje van, képes ilyenekre, fogadd el...). Csak ugye ehhez ismerni kellene a fantasy és misztikus zsánerek (és fogalmak...) közti különbséget, a dramaturgia, világépítés és karakterfejlődés fogalmakat, és alkalmazni is tudni kellene őket.
Az első 8 részben
Myul-Mang habár nem volt menő, mert a koreai sorik tipikus seggfeje volt, akit csak a mentálisan és lelkileg sérült lányok tartanak menőnek, de legalább volt személyisége. Bunkó volt, ellenséges, gyűlölte az embereket (többé-kevésbé helytálló indokokból), és el akarta pusztítani a világot (szintén többé-kevésbé helytáll indokból). Távolságtartó volt, hideg, öncélú és számító. Voltak gondolatai, céljai. Kitűnt a tömegből.
Tak Dong-Kyung erős karakternek indult. Megtudta, hogy haldoklik, és teljesen érthető módon haragudott az egész világra, és egy gyenge pillanatában azt kívánta, bár elpusztíthatná. (Ez a reakciója egyébként tetszett, nagyon valóságos volt.) A munkahelyén megállta a helyét, habár nem nagyon szerette, feltalálta magát, és voltak elmés és vicces pillanatai. Ezek nem túl összetett személyiség jellemek, de egy k-drámától ennél többet nem érdemes várni. Ehhez képest a történet végére mindketten visszafejlődtek. Myul-Mang egy szerelmetes nyálgép lett, Dong-Kyung pedig egy hisztis liba. Myul-Mang elfelejtette, hogy utálja az embereket, elfelejtette, hogy önzőek és hamisak, és hirtelen szeretni kezdte őket - csak mert szerette Dong-Kyunt is, és valahogy a kettő egybeolvadt. Pedig ez is jó cselekményszál lehetett volna. Egy főszereplő, aki olyannak látja az embereket, amilyenek valójában, és ezért nem szereti őket. Teljesen jogos reakció volt ez Myul-Mang részéről, de egy ponton elfelejtette ezt. Dong-Kyung pedig annyit kesergett, hogy nem akarja elveszíteni Myul-Mangot, mégsem tett érte semmit, nem ellenkezett valami hitelesen, mikor Myul-Mang feláldozta magát érte, csak elsírta neki, hogy mennyire fog hiányozni, és hogy nem tud majd nélküle élni.
Pedig valójában Dong-Kyung jobban akart élni, mint amennyire Myul-Mangot szerette,
és ez rendben van. Önző, de rendben van. Ez egy teljesen természetes emberi reakció, és jó cselekményt lehetett volna építeni rá. Ha szépen kibontják ezt az érzelmet, Dong-Kyung nem tűnt volna egy sekélyes fruskának.
04: Az emberek. Akiket az Istenség nagyon szeretett, Myul-Mang pedig megvetett, majd megszeretett. Sok szó esett az emberekről. Az Istenség szépen nevelgette őket, Myul-Mang szépen pusztította őket. Sok minden történt az "
emberek" miatt. De az emberek nem szerepeltek ebben a sorozatban. Azt mondani, hogy "
Isten szereti az embereket. Isten megbocsát nekik. Isten már nem haragszik rájuk." az egy nagy hazugság, amit az emberek találtak ki, hogy jobban érezzék magukat, és igazolva érezzék a bűneiket. Ha belemegyünk ennek a teóriájába, én nem hiszem, hogy rajtunk sok szeretni való van egy Isten részéről, aki egyszer már megpróbált elpusztítani minket. Inkább csak feladott minket és hátat fordított nekünk. És erre is nagyon jó cselekményt lehetett volna építeni! De ne kanyarodjunk el ennyire, mert elég lett volna az is, ha csak néha megmutatják, mit szeret az Istenség ennyire az emberekben (és mit gyűlöl Myul-Mang, mert azt is keveset láttuk). Nagyon szép kontrasztot lehetett volna itt bemutatni. De az Istenségnek egyáltalán nem voltak interakciói az emberekkel, egyedül Dong-Kyunggal, aki úgy tűnik, egyszemélyben alkotta a sorozatban az emberiséget - ami nekem kevés volt. Ha már olyan nagy szavakkal dobálózunk, mint az
emberiség szeretete, védelme és nevelése/öntözése (virág/kert metafora, ami a sorozatban tűnt fel), akkor elvárom, hogy lássam is okát ennek a szeretetnek, és ne csak a képembe vágják, hogy ez van, fogadd el. Hiányzott a
mutasd, ne mondd! rész.
Most, hogy kifüstölögtem magam, lássuk, mit szerettem!
01: A kapcsolatok a szereplők között. El se hittem volna, ha nem látom a saját szememmel, de itt mindenki képes volt érett felnőtt módjára kommunikálni az érzelmeit, Myul-Mang pedig teljesen hitelesen fedezte fel
majd pedig kommunikálta őket. Olyan természetes, olyan hiteles, olyan valóságos, olyan szívmelengető volt! Számomra ez volt a sori fénypontja, mert annyira nem ehhez szoktam Koreától, hogy ennyivel sikerült megvennie. Érdekes módon itt sikerült úgy konfliktusokat behozni a párosok életébe, hogy a megoldás közben az írók nem süllyesztették őket az alsós kisiskolások szintjére.
02: Egy férfi mellékszereplő, aki törődik vele és aggódik a főhősnőért - úgy, hogy NEM szerelmes belé. Onnan tudom, hogy felnőttem, hogy elég egy egészséges, családias légkört bemutatni, és levesznek a lábamról. Egyébként Cha Joo-Ikról van szó, Dong-Kyung főnökéről/csoportvezetőjéről. Joo-Iknek megvolt a maga kis élete, a maga kis szerelme, a maga kis konfliktusai, amik függetlenek voltak Dong-Kyungtól. Ők nem voltak barátok, én legalábbis nem nevezném annak. Joo-Ik mégis törődött vele, ha úgy volt, aggódott érte, és volt egy jelenet, amiben ki is állt érte, mindezt színtiszta jóindulatból és kedvességből, mert nem volt belé szerelmes (a k-drámákban pedig nem nagyon tesznek férfiak semmit olyan nőkért, akikbe nem szerelmesek). A beosztottja volt, a munkatársa, valaki, akivel együtt töltötte a napjait, és akivel törődött. Ennyi. Egyszerűen csak úgy viselkedett Dong-Kyunggal, mint egy normális emberi lény, hátsó szándékok, és rejtett történetszálak/érzelmek nélkül. Imádtam.
Megismétlem: ha nem látom a saját szememmel, el se hiszem! Persze azért sikerült kicsit elhúzni az egészet, mert ugye kellett a
Cha Joo-Ik/Na Ji-Na/Lee Hyun-Kyu mellékszál is a sori végére, és mással nem tudták megtölteni a részeket. De hogy ezek milyen normális, már-már hétköznapian unalmas módon oldották meg a szerelmi konfliktusaikat! Nem volt sem erőltetett, sem öncélú, teljesen természetesen hatott, és mindenki érett felnőttként reagálta le a történteket. Senki sem viselkedett úgy, mint egy gyerek, ez döbbentett meg a leginkább, és ezt szerettem a leginkább.
04: A sok szeretet. Most nem a főszereplőpáros nyálcsorgásáról beszélek, az engem is kiakasztott. Volt egy jelenet, amiben Myul-Mang belépett Dong-Kyung álmába, már nem emlékszem, mi célból, de az volt a lényeg, hogy a halála előtt boldoggá tegye a lányt. Ebben az álomban nem történt más, minthogy Myul-Mang összeszedte a lány összes szerettét (az öccsét, a nénikéjét, a barátnőjét), és mind együtt ettek. Ennyi. Nem
tudom elmondani, mit éreztem, mikor Myul-Mang Dong-Kyung minden szerettét
belehelyezte abba az álomba. A tény, hogy ilyen baromi önzetlen, hogy ez
egyáltalán eszébe jutott… Más sorozattól azt vártam volna, hogy kettesben
egyenek. Hogy csak magukkal törődjenek. De ezek basszus folyamatosan másokkal
voltak elfoglalva, és mindig előrébb helyezték a szeretteiket maguknál. Nem azon a mártír módon. Hanem azon a: "nem bírok megküzdeni a saját félelememmel, a saját fájdalmammal, ezért inkább megpróbálom enyhíteni a többiekét" módon. Sír a lelkem. Eleve az, hogy olyan szereplőket kaptunk, akik tisztában voltak annyira a saját értékükkel, hogy tudják, hiányozni fognak másoknak, és fájdalmat fog okozni nekik a hiányuk. Most ez nagyon betalált nálam.
Ennyi. Erről nem tudok többet mondani.
Tudom én, hogy ez a sorozat nem volt jó, és biztos, hogy nem fogom újranézni. Viszont sikerült egy olyan lelkiállapotban találnia, amiben jólesett kisírnom magam rajta, és jól esett a sok fájdalom (ami akár kínosan mesterkélt, akár nem), valahogy olyan gyógyulós érzést keltett bennem. Ha nem most talál meg ez a sori, valószínűleg a 8. rész környékén abbahagytam volna, mert a sok céltalan szenvedés, semerre sem tartó cselekmény és gyenge világépítés nagyon lehúzta, és én ezeket szeretem a legjobban, főleg ha fantasyt nézek. De most nagyon értékelni tudtam azokat az apróságokat, amiket felsoroltam.
Úgyhogy ne értsetek félre, nem ajánlom ezt a sorozatot. Nem volt jó. De engem jókor talált meg.
Szeress engem annyira, hogy el akard
pusztítani értem a világot!
Látni akarom, hogy fülig belém ess,
és mindent feladj értem.
