Kim Hak-soon a Japán Birodalom alatti szexuális rabszolgaság első áldozata, aki nyilvánosan beszélt a tapasztalatairól.
Szöul, 1991. augusztus 14. Egy nő, aki egyedül él egy népszállón, belenéz a televíziós kamerákba és elmondja a világnak a nevét: Kim Hak-soon. Majd hátborzongató részletességgel elmeséli, hogy alig 17 éves korában a második világháború alatt Kínában egy úgynevezett komfortállomásra vitték, és naponta több japán katona is megerőszakolta.
„Szörnyű volt, amikor azok a könyörtelen katonák rám kényszerítették magukat” – mondta egy sajtótájékoztatón, könnyeit törölgetve az arcáról. „ – Amikor megpróbáltam elszökni, elkaptak, és visszarángattak.”
Erőteljes beszámolója, egy volt vigasznő első ilyen nyilvános vallomása emberi arcot adott annak a történelemnek, amelyet Japánban sok politikai vezető évtizedeken át tagadott, és amelyet sokan még mindig tagadnak: a történészek szerint az 1930-as évektől a háború végéig Japán 200 000 nőt kényszerített vagy csalt be a katonai nemi erőszak központjaiba Ázsiában és a csendes-óceáni térségben. Ez volt a történelem egyik legnagyobb példája az állam által támogatott szexuális rabszolgaságra.
Kim Hak-soon 1924. október 20-án született a kínai Jilinben, ahová szülei vándoroltak Japán koreai gyarmati uralmának idején. Édesapja nem sokkal a születése után meghalt. Ő és édesanyja később visszatértek Koreába, ahol az anyja újraházasodott.
Amikor Kim Hak-soon 15 éves volt, a nevelőapja beíratta egy kisaeng iskolába. A kisaengek női előadóművészek, akik énekelni, táncolni, hangszeren játszani és verseket írni tanulnak, hogy szórakoztathassák a felsőbb osztálybeli férfiakat. 1941-es érettségijét követően nevelőapja Kínába vitte őt és egy másik fogadott lányát, hogy munkát találjon nekik. De nem sokkal azután, hogy megérkeztek Pekingbe, a japán katonák őrizetbe vették őket.
A két lányt teherautóval vitték egy katonai egységhez, amelyhez egy vörös téglaépület is tartozott. Abban az épületben erőszakolta meg egy japán tiszt Kim Hak-soont az első éjszaka, mondta a „The Korean Comfort Women Who Were Coercively Dragged Away for the Military, Vol. 1” (1993) című könyvében, ami az egykori vigasznők tanúságtételeit tartalmazza.
Öt koreai lány volt még ott, akik közül legalább három tinédzser volt. A katonák őrizték a házat, ellátták őket élelemmel, és szexre használták a lányokat, még akkor is, ha épp menstruáltak. Hetente egyszer jött egy katonaorvos, hogy kivizsgálja, van-e a lányoknak nemi betegségük. Ha Kim megpróbált elszökni vagy ellenállni a katonáknak, megrúgták és megkorbácsolták.
„Azokon a napokon, amikor a katonák visszatértek egy expedícióról, mindegyikünknek 10-15 férfit kellett kiszolgálnunk” – mondta Kim a dél-koreai KBS-TV műsorában 1992-ben. „Úgy használtak minket, mintha valamiféle tárgy lennénk, és azt csináltak velünk, amit csak akartak. Ha megbetegedtünk, félrehajítottak, mint egy tárgyat, vagy megöltek."
Két hónap elteltével a katonák másik helyre költöztek, és magukkal vitték a lányokat. Kim Hak-soon több mint egy hónapot töltött ott, amikor egy nap, mikor a japán katonák távol voltak, egy koreai férfi lépett a szobájába (ugyancsak szex céljából). A férfi segített neki megszökni, magával vitte, ő maga ugyanis Kínán át ópiumot szállított. A párnak egy fia és egy lánya született.
Nem volt könnyű az élet ezzel a férfival.
„Amikor részeg volt és ideges valami miatt, mocskos katonai kurvának nevezett. Akkor is így beszélt, amikor a fiunk hallott minket."
Miután Japán 1945-ben megadta magát, a család Szöulban telepedett le. Mindkét gyermek fiatalon, Kim férje pedig a koreai háború alatt halt meg.
Kim ezután alkalmi munkákat vállalt Dél-Koreában, később pedig szobalányként dolgozott Szöulban. Soha nem ment férjhez újra.
1987-ben egy nyomornegyedben, jóléti segélyekből élt, és olyan alkalmi munkákat végzett, mint például a parkok söprése. 1991-ben hallotta a hírt, hogy a japán kormány tagadja, hogy valaha is vigasznőket toborzott volna. Ekkor vette fel a kapcsolatot egy nőjogi csoporttal.
Abban az időben, egy olyan kultúrában, amelyben a szexuális erőszak női áldozataitól azt várták, hogy szégyenben és csendben éljenek, ahelyett, hogy jóvátételt keresnének, a legtöbb egykori vigasznő titkolta múltját.
„Tiltakozni akartam a japánok előtt: „Azt mondjátok, semmi ilyesmi nem történt, de én túléltem mindezt, és élő bizonyítéka vagyok annak, hogy igenis megtörtént!” – mondta 1991-ben.
Dél-Korea 2018 óta ünnepli az augusztus 14-ét – azt a napot, amikor Kim megtette első tanúvallomását – a volt vigasznők nemzeti emléknapjaként.
Kim élete hátralévő részében fáradhatatlanul kampányolt, és követelte, hogy a japán kormány vállalja a jogi felelősséget a szexuális rabszolgaságért, és ajánljon fel kártérítést. De úgy halt meg, hogy A vágya nem teljesült.
A Newstapa online újságnak adott legutolsó interjújában Kim azt mondta, hogy megpróbál tovább élni – „110 vagy 120 éves koromig, ha kell”.
„Szerettem volna beszélni, mielőtt meghalok, mert senki más nem tette volna meg a nevemben” – mondta. – Nincs más vágyam, mint hallani, hogy azt mondják, őszintén sajnálják, amit tettek."
Kim tüdőbetegségben halt meg 73 éves korában, 1997. december 16-án, mindössze hat évvel a tanúvallomása után. De hosszan tartó örökséget hagyott hátra, és erőt adott más egykori szexrabszolgáknak szerte Japánban, a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Malajziában, Kínában, Ausztráliában és Hollandiában, hogy el merjék mondani a történetüket.
Olvasd el a korábbi részeket is: Nők a koreai történelemben 1. rész, 2. rész, 3. rész.
Forrás: ITT
(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)
