Grave Of The Fireflies

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket.