Dátum: 2020
Részek száma: 16
Főszerepben: Kim Soo-Hyun (Moon Kang-Tae), Seo Ye-Ji (Go Moon-Young) és Oh Jung-Se (Moon Sang-tae)
Ismertető: Moon Kang Tae egy pszichiátriai osztályon dolgozó ápoló. Az istenek kellő fizikai erővel, kitartással, karizmával, jó reflexekkel, kiváló empátiával, vonzó külsővel és ragyogó elmével áldották meg, ugyanakkor, mindezt ellensúlyozandó, súlyos felelősséget is róttak rá, hogy anyja halála után a hátralévő életében gondját viselje 8 évvel idősebb, autista bátyjának, Sang Tae-nek, aki egy tehetséges illusztrátor. Nincsenek nagyratörő álmai, reményei, lefoglalja a pénzkeresés, hogy eltartsa magát és testvérét. Sang Tae az egyetlen oka az életre. Go Moon Young ezzel szemben egy ismert gyermekkönyvíró, aki egy bűnügyi regényíró édesanya és egy irodalom professzor édesapa mellett nőtt fel. Nehéz gyerekkora miatt érzéketlenné vált mások iránt, antiszociális személyiségzavara lett, nem képes szocializálódni, rendkívül önző, arrogáns és durva. A szerelem, amiben Moon Kang Tae nem hisz, és amit Go Moon Young nem ismer, végül utoléri őket, s e szerelem által leküzdik a kihívásokat, megtalálják elveszett lelküket és igazi önmagukat.
Online: Vajandi oldalán
Véleményem: Napok óta gondolkodom, hogy álljak neki ennek a bejegyzésnek. Egyrészről tudom, hogy nagyon sokan szerették, másrészről szerettem volna szépen, kereken összefoglalni, hogy mi a véleményem erről a sorozatról.
Ha az egészet nézem, mind a 16 részt egyben, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett. Sokat vártam ettől a sorozattól. Bár a főszereplő két színész két nagy kedvencem, de engem egyszerűen nem lehet annyival lekötni, hogy a kedvencem játszik valamiben. Hiába szeretem őket, ezt a sorozatot nem tudtam megszeretni. Egyrészt azért, mert Soo-Hyun játéka valami botrányos volt. Nem az ő hibájából, ő egy jó színész, de ebben a sorozatban nem tudott kibontakozni. 16 részen keresztül, majdnem 20 órán át ugyanazt a fapofát láttam tőle, és a végére már herótom volt tőle. A színésznőt is láttam már jobban alakítani, bár tény, hogyha nem ugyanazt a karaktert hozta volna 16 részen keresztül, hanem láthattunk volna valami jellemfejlődést, akkor sokkal élvezetesebb lett volna ő is. Másrészt pedig, ami miatt nem tudom azt mondani, hogy szerettem ezt a sorozatot az az, hogy unalmas volt. Vontatott, kínzóan unalmas, egyszerűen már alig vártam, hogy véget érjen. A legtöbb résznél már 30 perc után fizikai fájdalom volt a gép előtt maradni. Ennél csak a Touch Your Heart vagy a Bridge Of The Water God voltak unalmasabbak.
Pedig én annyira akartam szeretni. Egészen a 10. részig még meg tudtam győzni magam, hogy na, ez nekem tetszik, én ezt élvezem. Volt egy hangulata a sorozatnak, ami miatt minden alkalommal visszaültem, és folytattam, sőt, néha még vártam is a részeket. De ez az utolsó pár hét nagyon, nagyon elrontotta az egész hangulatot, és a hozzáállásomat a sorozathoz.
Elmondom miért. Kezdjük azzal, hogy az alaptörténet bár jó, de sablonos. Ezzel nincs baj, a koreai sorik 80% ugyanarról szól, már megszoktam. A legtöbb alkalommal sikerül nekik valami egyediséget vinni a történetbe, ami miatt az ember nem akar a falra mászni a tizenhatezredik ugyanolyan szívszorítónak álcázott, valójában jelentéktelen szívfájdalomtól. Na már most ennek a sorinak is voltak nagyon egyedi, nagyon hangulatos elemei, amiket később majd ki is emelek. Viszont az összhatás nálam azt érte el, hogy már az egyedisége sem érdekelt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy uram, engedd, hogy végre vége legyen!
A történetünk egy tucat (szó szerint!) lelkileg törött, fájdalommal küzdő fiatal felnőttről szól, akiknek mind megvan a maga baja. Na már most Kang-Taen és Moon-Youngon kívül egyiküknek sem volt olyan egetrengető problémája, hogy arról egy sorozatot kelljen csinálni, de egye fene, valamivel ki kell tölteni 16 részt. Ami jó gondolat volt a készítők részéről, hogy mindegyik karakter egy-egy tipikus embertípust ábrázolt. Moon-Young volt az antiszociális bunkó, akinek a jégpáncél alatt szeretetre van szüksége, és ő maga is tud szeretni, csak a maga önző, kissé fura módján. Kang-Tae kicsit összetettebb volt, ő volt az, aki mások védelme miatt elzárta a saját vágyait, és nem foglalkozott magával, közben pedig végig a bűntudat vezérelte, ami miatt nem engedte meg magának a boldogságot. Sang-Tae az autista bátyja, akinek szintén vannak múltbeli sérelmei, amiket nem felejt, és nem bocsátott meg, és olyanok is, amik elől nem tud elmenekülni, pedig nagyon szeretne. Jae-Soo a kirekesztett, aki nagyon szeret, és aki nagyon szeretne szeretve lenni, és ezért már kissé tenyérbemászóan, kétségbeesetten próbál egy olyan család része lenni, ahová ő nem tartozik. Joo-Ri a harmadik kerék, egy viszonzatlan szerelmes. Lee Sang-In egy nagyra törő kiadóvezető, aki a sikert pénzben és hírnévben méri, de persze jólelkű, kissé esetlen, ám fontos neki az elismerés.
Mint mondtam, jó gondolat, hogy ábrázoljuk a különböző, törött lelkű embertípusokat, és bemutassuk, mindegyik lelkét. A sorozat címe is az, hogy Nem baj, ha nem vagy jól. De a két főszereplő problémáján kívül a többi baromi unalmas. Most beszélgethetünk arról, hogy ez mennyire realista, és igen, az. De a realizmus manapság nem tesz érdekessé egy sorozatot. Régen sem tett, és szerintem soha nem is fog. Vagy legalábbis nem ilyen módon. Az ember a sorozatokkal és filmekkel menekül el a valóság elől, szóval akkor már kicsit fordítsuk ki, nagyítsuk fel, csűrjük és csavarjuk meg egy kicsit azokat a valóságban is létező problémákat, és tegyük valamivel érdekessé, hogy a néző, aki a saját problémái elől, szórakozást keresve ül le a TV elé, érdeklődve akarja figyelni valaki más baját.
Viszont ez a sorozat olyan volt, mint egy mese. Valahol az 5. rész környékén történt, hogy Kang-Tae és a bátyja beköltöztek Moon-Younghoz - vagy mondjam inkább úgy, hogy kvázi kényszerítve lettek, megzsarolva, hogy költözzenek be? Egy felnőtt férfi, jelenesetben Kang-Tae, akinek egy autista bátyra kell vigyáznia, nem fog belemenni ebbe holmi kézzel írt, pecsét nélküli, hivatalosnak távolról sem minősíthető szerződés miatt, amit egy akaratos, 12 éves kislány szintjén lévő nő íratott alá egy nem igazán beszámítható autistával (hacsak nem ő maga is mentálisan instabil). Ez mese. Habbal, és cukormázzal. De jó, túltettem magam ezen, és onnantól úgy tekintettem a sorozatra, mint egy mesére. Nincsen ezzel egyébként semmi baj, hiszen a mesék jók, és nem baj, ha ezt is úgy ábrázolják! Sőt, nekem kifejezetten tetszett, miután már nem akartam komolyan venni az egészet. Jó mesének ígérkezett.
De ahogy mondtam, egy ponton túl már nem szólt semmiről a történet. Legalábbis nekem. Tudom, hogy iszonyú sokan szerették, és rajongtak érte, és megértem, hogy miért, én is láttam benne a jó dolgokat. De nekem kell a tartalom. Kell, hogy valami történjen. És ebben a sorozatban nem volt tartalom. A húgom megkérdezte, miről szól, és nem tudtam neki elmondani. Ha nincs hozzá előre megírt ismertető Ázsia Ékkövein, amit kimásolhattam ide, akkor még egy rendes összefoglalót sem tudtam volna írni. Mert nem szólt az ég világon semmiről. A szereplőink rémunalmas szituációkba voltak belekényszerítve, rémunalmas, vontatott, elhúzott párbeszédeket folytattak, kvázi az időjárásról csacsogtak egész végig. Csak, néztem, és néztem, és a végére ott tartottam, hogyha megnézem az első 5 részt, meg a 13-at, akkor máris láttam az egész sorozatot, mert ami közte van, az felesleges. Vagyis 6 részt a 16-ból!
Na és a végkifejlet. SPOILER!!!
Amikor 13 rész után végre kiderült, hogy ki az anya, és mit tett, és miért tette, akkor az egészet lezavarták 5 nyomorult percben. 5-ben, értitek? 13 részt vártunk, hogy megtudjuk, ki Moon-Young anyja, és miért tette, amit tett, majd a készítők kiszúrták a szemünket egy 5 perces jelenettel, amiben megsúgom, hogy MINDEN kiderült. Kiderült, miért tette, hogyan tette, mikor tette, és ráadásul még el is intézték a nőt, és börtönbe csukták. Mindezt kb 5 nyomorult percben. Én meg csak ültem, és elküldtem az egész bagázst egy jó meleg éghajlatra. Értem a szimbolizmust. Értem, hogy Sang-Taenek kellett "elintéznie" a nőt, és ez így is volt jól, ez tetszett. (Bár megvallom... leütötte egy könyvvel. Wow. Ez is mekkora irónia. A regényírót egy könyvvel leütve terítik le. Mekkora hiper-szuper ötlet már ez! Ja, mégsem.) De azért én vártam volna valami... nem is tudom, akciót, tartalmat? Bár igaz, hogy az az 5 perc volt a sorozat 16 órájának legizgalmasabb 5 perce! Vagy netán valami értelmet? Hogy legyen értelme annak, hogy 13 részt vártam erre a nagy találkozásra, erre... Háromból két karakter ki volt ütve, Moon-Young pedig teljes póker arccal köszönt az anyjának, aki tönkretette őt, a családját, a szerelmét, és az egész kicseszett univerzumot, majd még annyit se tudott mondani neki, hogy "baszd meg". Ez így tök reális, igen. Ha már reális sorozatot gyártunk, ahol az emberek mindennapi fájdalmait mutatjuk be, akkor reális reakciókat is gyártsunk hozzá. Valaki, aki egész életében félt az anyjától, és haragudott rá, mert tönkretette a saját és mások életét is, csalódott benne, az nem pókerarccal, egyetlen, a film kedvéért odarakott, arcán végigfolyó könnycseppel fog reagálni a viszontlátásra. SPOILER VÉGE!!!
Ami tehát a problémám volt ezzel a sorozattal, hogy unalmas volt, és a színészeknek nem azt az utasítást adtak, amit adni kellett volna (mert mint mondtam, jó színészekről beszélünk!) Az egész sorozatot Sang-Tae vitte el a hátán. A színész olyan csodásan alakította az autista szerepét, hogy szerintem csak miatta tudtam végignézni. Imádtam. A többi szereplő: Joo-Ri, Jae-Soo, Sang-In, Seung-Jae és Joo-ri anyja feleslegesek voltak. Untam az összes jelenetüket (és sajnos baromi sok volt belőle), és át is pörgettem. Nem voltak jelentőségteljes párbeszédeik, nem fordítottak az álláson, nem segítették a karaktereket, nem is voltak útban, egyszerűen... feleslegesek voltak, mint a halottnak adott csók. Sőt, a végére már annyira be akarták beszélni nekünk, hogy jaj, de Joo-Ri édesanyja mennyit segített Kang-Taenek és Sang-Taenek, anyjuk helyett anyjuk volt... Az az utolsó jelenet, amikor Sang-Tae adott neki egy könyvet, és a könyvbe írt neki egy üzenetet, annyira erőltetett volt, hogy majdnem kikapcsoltam az egészet. Kvázi porig rombolta Sang-Tae 16 rész alatt felállított hitelességét. Nem. A nő néha főzött rájuk, meg hagyta, hogy a lakásában aludjanak. Ettől nem lesz anyjuk helyett anyjuk. Minden ember, aki szerető édesanyával nőtt fel, tudja, hogy nem attól anya az anya, hogy főz, mos rád és fedélt ad a fejed fölé. Ennél sokkal mélyebb, érzelmi dolgokról van szó, bizalomról, támogatásról, akár még egy jó nagy nyaklevesről is, ha rossz voltál. De mi egyetlen ilyen jelenetet sem kaptunk, szóval ez az egész "Jaj, anyám helyett anyám vagy" szöveg egy nagy humbuk volt.
Viszont volt ami tetszett. Mégpedig a történetek, a mesék. Ugyebár Moon-Young egy írónő, és a sorozat alatt sokat hallottuk a mesekönyveinek történetét. Mindegyik rész kvázi egy volt a meséi közül. Ezek nagyon-nagyon tetszettek. Szeretem a meséket, és ezek tanulságosak, jól kitaláltak voltak, a mondanivalói nem voltak erőltetettek, és a történetek, amik szimbolizálták a jelentést nagyon ötletesek, egyediek és kreatívak voltak. Nekem a könyvekhez készült illusztrációk is nagyon tetszettek.
Ezenkívül tetszett a sorozat hangulata. A hangulatot nem lehet megragadni, nem lehet szavakba foglalni, de ha nekiállsz, te is érezni fogod. Ez a hangulat hozott vissza mindig a képernyő elé, és vett rá, hogy folytassam, még akkor is, amikor tudtam, hogy nagyon fogom unni.
A harmadik pont a listámon, ami nagyon tetszett: hogy egyszerűen gyönyörű volt az egész. A jelenetek, a helyszínek ahol forgatták, ahogy a párbeszédeket elmondták, a ruhák, a zenék, a látványvilág, Go Moon-Young meséi, minden. Gyönyörű volt. Ha a történet nem is szólt semmiről, de a sorozat látványvilága nagyon ott volt. Épp olyan gyönyörű volt, mint egy mese.
Tetszett még a sorozat első pár része is. Sajnos az a baj, hogy sokszor csak az első részek az izgalmasak és a megkapóak, de az is valami, nem? Az első, talán 5 rész tényleg érdekes volt, izgalmas és tartalmas, az ember várta, mi fog történni, volt, ami lekössön, és nem unatkoztam.
A karakterek közül egyedül Sang-Taet szerettem. Néha az agyamra ment, sőt, néha egyenesen meg tudtam volna fojtani, és épp ez volt, az, miatt őt kedveltem egyedül: képes volt érzelmet kicsalni belőlem. Dühös voltam rá, irritált, aztán sajnáltam, vagy imádtam. Egy olyan karakter, aki képes a nézőből érzelmeket előcsikarni már nem lehet rossz. De a többiek... Se Moon-Youngot, se Kang-Taet nem szerettem. Egyszerűen nem tudtak rávenni, hogy sajnáljam őket, vagy örüljek nekik. Olyan lapos, és érzéketlen karakterek voltak, hogy nézőként én sem tudtam érzelmet táplálni irántuk. És talán ez volt a legnagyobb baj.
Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, hogy ez így alakult. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a sorozatot, nagyon vártam, hisz a kedvenceim kapták a főszerepet, és a történet is érdekesnek tűnt. Most is nagyon szomorú vagyok, hogy szinte csak csupa rosszat tudtam róla írni. Napok óta gondolkoztam, még ki se jött az utolsó két rész, de már azon járt az eszem, mit fogok írni erről. Jót akartam írni, de nem tudtam. A fenti négy bekezdésben mindent összeszedtem, ami nekem tetszett, és kicsit rosszul esik, hogy több rosszat kellett írjak, mint jót.
Mindenesetre senkit sem akarok eltántorítani attól, hogy belekezdjen. Mások vagyunk, más ízléssel. Rengetegen imádták ezt a sorozatot, így nektek is adnotok kellene neki egy esélyt, ha még nem láttátok. Remélem, nektek tetszeni fog!
nekem nagyon tetszett, gyönyörűen ábrázolja a mentális betegséggel elők lelkivilágát és látásmódját. Imádtam!
VálaszTörlés