Alice In Borderland (1. évad)

Műfaj: fantasy, thriller, misztikus, akció

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (45-50 percesek)

Ország: Japán

Főszerepben: Yamazaki Kento (Ryohei Arisu), Tao Tsuchiya (Yuzuha Usagi), Nijiro Murakami (Chishiya), Yuki Morinaga (Chota), Keita Machida (Karube)

Ismertető: Arius és két barátja, Chota és Karube nem éppen Japán mintapolgárai. Arisu például kifejezetten léhűtő, lusta, nem dolgozik, egész nap csak videójátékozik, és ezért teljes joggal el is hajtják otthonról. Mikor azonban egy nap a feje tetejére áll a világ, és Tokió utcái kiürülnek, rajtuk kívül pedig úgy tűnik, mindenki eltűnt a városból, akkor a kis hármasunk kénytelen összeszedni magát, ha életben akar maradni. Merthogy ebben az alternatív Tokióban csak azok maradnak életben, akik megnyerik azokat a beteg, pszichopata játékokat, amiket a játékmester kitalált nekik. 

Előzetes: 1., 2., 

Online: Sorozatbarát

Véleményem: Nagyon izgalmas, amikor egyszer csak azon kapod magad, hogy a város különböző pontjain arénákat állítottak fel, neked pedig életre-halálra kell küzdened a társaiddal egy sor pszichopata, beteg játékban, de szerintem amikor a fiúk azt mondták, valami izgalomra vágynak, nem egészen erre gondoltak. Tokió városa egyik pillanatról a másikra ürül ki, és a fiúk még fel sem ocsúdhattak az első megdöbbenésükből, amikor már kezdetét is vette az első játék. Minden este több játékot is rendeznek, amikhez a város különböző épületeit (botanikuskert, lakóházak, alagút) a játékmesterek arénává alakítják. Miután a játékosok beregisztráltak, egy telefon elmondja nekik a játék célját és a szabályokat. A játékok nehézségi szintjét (erő, ügyesség, ész, átverés) kártyák jelzik, amit gyűjteniük kell, és amik hamarosan értékesebbek lesznek, mint elsőre gondolnánk. Azt hihetnéd, hogy mi sem egyszerűbb ennél; a játékosok egyszerűen csak elbújnak valahová a játék ideje alatt, vagy egyszerűen részt sem vesznek benne. Igen ám, csakhogy minden játék teljesítéséért vízumot kapnak a játékosok, ami ha lejár, akkor egy bazi látványos lézersugár fejbe lövi őket, aztán annyi volt. A legtöbb játékban pedig el kell jutni egy biztonsági zónába, vagy teljesíteni kell valamit ahhoz, hogy életben maradj, tehát az elbújás sem játszik. Ergo, nincs menekvés, játszani kell, különben meghalsz. Nemsokára arra is rájönnek a szereplőink, hogy van egy hely a városban, amit a "Part"-ként emlegetnek, és ahol hozzájuk hasonló játékosok verődtek össze, hogy együtt győzzenek a játékokban. Ám ezen a helyen sincsenek akkora biztonságban, mint azt Arisuék elsőre hitték.

Na hát kezdjük azzal, hogy nagyon hangzatos címmel ellátott kritikákat olvastam erről a sorozatról. Van, aki egyenesen odáig elmerészkedett, hogy "minden idők egyik legbetegebb sorozatának" nevezte az Alice In Borderlandet. Nos, én nem tudom, az emberek arrafelé milyen sorozatokat néznek, de ez "minden idők legbetegebb" sorozatától igencsak távol állt. Nem arról van szó, hogy ne lett volna némely ponton felzaklató, de a gyomorforgatótól, vagy a betegtől elég messze volt. Ha csak persze a (tömeg)gyilkosságot, vagy mészárlást nem számítjuk annak, de srácok, most komolyan: láttatok már olyan akció- vagy thrillerfilmet, amibe ne lett volna mészárlás? Ez ezzel jár. De ettől ez még nem beteg, csak megfelel a műfaji követelményeknek. Ezt a történetet egyébként már ezerféleképpen feldolgozták (pl. Fűrész, Szabadulószoba), és ez semmiben sem különbözik a többitől, talán csak annyiban, hogy tele van Alice Csodaországban utalásokkal. 

A lényeg, hogy a sorozat szerintem a betegtől távol áll, de legalább annál kreatívabb! Az egyes játékok nagyon hamar beszippantják a nézőt, nagyon ötletesek a feladatok, és a megoldások sem kézenfekvőek. Okosnak és furfangosnak kell lenniük a játékosoknak, ha élve meg akarják úszni őket. Nemes egyszerűséggel rántja be a nézőt ez az érdekesség, és a részek csak nézetik magukat. Már maga az Alice Csodaországban koncepció is nagyon érdekes (bár ez sem annyira eredeti), főleg, hogy ilyen újszerűen ábrázolták, de nekem külön tetszett például ez a kártyás rendszer, amivel a játékok nehézségi szintjeit mérték. 

A sorozat központi kérdései közül az egyik, hogy "mit tennél meg, hogy életben maradj?" Arisu kivételével pedig szinte mindenkinek az a válasza erre, hogy "bármit". Az ember pedig már csak ilyen, saját magáért kit ne áldozna fel? Az ilyen túlélős játékok már csak azért is érdekesek, mert megmutatják az emberek rejtett természetét, azt, amit a hétköznapok elrejtenek a szemek elől, sőt, még saját magunk elől is. Ijesztő, amikor az ember rájön, hogy nincs olyan dolog, amit ne tenne meg azért, hogy túléljen. Mindenkiből mást hoz ki ez a helyzet: van aki erőszakossá válik (pl. Niragi), van, aki vezetővé (pl. a Kalapos), van, aki mások irányítására szorul (pl. a Part lakói), de vannak, akik jól megvannak maguk is (pl. Arisu). A sorozat jeleskedik abban, hogy ezeket a különböző személyiségtípusokat bemutassa, de közben rámutasson arra is, hogy végső soron mindannyian egyformák: nincs olyan, amit ne tennének meg és amit (vagy akit) ne áldoznának fel a túlélésért. Nem számít, milyen mocskos dologról van szó.

A másik központi kérdés, hogy ki a játékmester és miért hozta létre ezeket a játékokat. Míg az első kérdésre választ kapunk a sorozatban, addig ezekre már nem. A 8. rész végére sem derülnek ki a miértek, ahogy Arisuék, úgy mi is a sötétben tapogatózunk. A biztos csak annyi, hogy még nincs vége, és a játékok délben (vagyis a 2. évadban) folytatódni fognak.

A sorozat gyenge pontja, hogy a dinamikája nagyon ingadozó. Lassan indít, és épp, mikor kezdenek érdekessé válni a dolgok, hirtelen belassul, mert a készítők úgy gondolták, hogy az lesz a legjobb, ha a karakterek múltjára az akció jelenetek kellős közepén emlékezünk vissza. Ezt úgy képzeljétek el, hogy épp egy nagyon izgalmas játék vagy verekedés zajlik, amikor a szereplőink egy pillanatra levegőt vesznek, és hopp: változik a kép, és a múltban vagyunk. Hát ez rendkívül idegesítő volt. Kezdjük azzal, hogy a szereplők 90%-ának a háttérsztorija nem csak hogy teljesen felesleges, de unalmas is volt. Persze nyilvánvalóan volt célja a dolognak; meg akarták mutatni, milyen átlagos, mindennapi közegből kerültek ki a játékosok, és hogy annak ellenére, milyen rémes volt az életük, végső soron mindannyian vissza akarják kapni. Inkább az a borzalmas élet, amiben mindenki a kétes értékű társadalmi nyomásban él, mint ez a rémálom. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem mennek bele ilyen részletességgel, és nem a legizgalmasabb részeket szakítják meg velük. Elég lett volna, ha mondjuk a kulcsszereplők múltját mutatják be, mert a legtöbbjük esetében semmit sem adott hozzá a történethez az, hogy ismertük-e a múltjukat. Legtöbbször egyszerűen csak idegesítő volt, lelassították a történetet, a sorozat elvesztette a dinamikáját. 

Talán azonban épp ezekkel a töltelékjelenetekkel próbálták elhitetni velünk, hogy a szereplők nem csak egydimenziósak – pedig sajnos azok voltak. Minden szereplőnek egy darab ismertetőjegye, vagy jellemzője volt, és aköré épült az egész karakter. Kidolgozatlanok, felületesek voltak, akik mindig csak egyfajta tulajdonságot hoztak. Ezt kivételesen nem éreztem olyan rossznak, mert a rejtélyek mindenért kárpótoltak. Viszont mivel a karakterek felszínesek, ezért igazából senki sem kíváncsi rájuk, vagy törődik velük annyira, hogy szívfájdalmat okozzon, ha elhullik egy-kettő. Tehát a sorozat bár nagyon érdekes, de én nem tudtam kötődni hozzá. Felőlem akár Arisu is meghalhatott volna, annyira nem sikerült megkedvelnem őt (pedig élek-halok Yamazaki Kentoért és a kis elvadult, cuki fejéért). Ez nem a színészek hibája, hanem a karaktereik kidolgozatlanságából fakadó hiány. Az ember ösztönből szurkol a főszereplőknek, mert tudja, hogy "ez a dolga", de itt ha elhullik egy-kettő, simán túléljük, mert nem tudtunk kötődni hozzájuk.

A sorozat egyben egy burkolt (vagy nem burkolt, ki-ki döntse el maga) társadalomkritika is, amiben kifigurázzák a japán társadalmat. Arisu, Chota és Karube mind-mind a társadalom kitaszítottjai, akik nem illenek bele a normákba és az elvárásokba, és ezért elkallódnak, félresiklik az életük, sőt, teljesen haszontalanná válnak a társadalom szemében. Pedig az igazság az, hogy mindhárman szimpatikus emberek, a maguk módján okosak, bátrak, és vannak értékeik, csak éppen nem olyanok, amiket a társadalom elvár és értékel. Ám amikor bekerülnek a játékokba, mégis ők azok, akik valahogy mindig tudják, mit csináljanak, míg a "mintapolgárok" fejvesztve rohangálnak, és sorra hullanak el. Megjelenik a klikkesdés is, sokan csapatokba verődve mennek játszani, de ott van például a Part is, ahol egy kis falura való embertömeg él, és fog össze a nagyobb jó érdekében. Köztük is vannak vezéregyének, harcosok, de olyanok is, akik csak követi a falkát, mert egymagukban nem boldogulnának.

A sorozat a rengeteg üresjárat, és semmitmondó jelenetek/visszaemlékezések ellenére is érdekes volt, jól szórakoztam rajta (ezt bizonyítja az is, hogy egy délután-este alatt kivégeztem). Fent tartják az érdeklődést a "betegnek" titulált jelenetek, az érdekes játékok, a burkolt célozgatások vagy kritikák, de főleg az, hogy a sorozat könnyen és gyorsan emészthető. Semmi olyasmi nem hangzik el benne, amit az ember ne látott volna már legalább három másik nyugati sorozatban, viszont sikerült a már jól ismert témát ráhúzni egy új kultúrára, ami ad neki egy pluszt.  Nem rossz sorozat tehát az Alice In Borderland, és én biztosan meg fogom nézni a második évadot is, szóval tényleg tudom ajánlani, minden hiányossága ellenére is jót lehet rajta szórakozni. 

Létezik bármi, amit nem tehetünk meg a túlélésért? 

Nemi erőszak, testi sértés, csalás, gyújtogatás és gyilkosság… Mit gondolsz, miért bünteti ezeket a jog? (…) Mert részei az emberi természetnek. Ha rájuk hagyják, az emberek erőszakoskodnak, lopnak, ölnek. Ilyenek vagyunk valójában.  

 Ha nincs bennünk remény, csak teremtenünk kell. 

 Ez az ország a világ igazi arca.