The Call

Műfaj: pszichológiai thriller

Dátum: 2020

Játékidő: 1 óra 52 perc

Főszerepben: Park Shin Hye (Seo-Yeon) és Jun Jeong-Seo (Yoon-Seok)

Ismertető: A film két nőről szól, akik két különböző életet élnek; egyikük a jelenben, másikuk pedig a múltban. Az útjuk akkor keresztezi egymást, amikor a jelen Seo-Yeonja felvesz egy hívást, amit a múltban élő Yoon-Seok kezdeményez. Kezdetben a két lány kapcsolata baráti; Yoon-Seok számára Seo-Yeon amolyan menedék, kikapcsolódás az anyja által terrorban tartott életében, valami, amire várhat, valami, ami kicsit kirántja a szörnyűségből, amiben él. Amikor a jelenben Seo-Yeon rájön, hogy Yoon-Seok anyja végezni fog a lányával, olyasmit tesz, amiről a legtöbb néző már megtanulta, hogy nem szerencsés: megpróbálja megmenteni Yoon-Seok életét, és ezzel megváltoztatja a múltat. Csakhogy sosem tudni, hogy akit megmentesz nem válik-e egy élő rémálommá, és pusztít el mindent, ami kedves neked.

Előzetes: https://youtu.be/hxkKeniT-0Q

Online: Videa, vagy kissasian-on angol felirattal.

Véleményem: Mostanában sok könnyed sorit és filmet néztem, szóval úgy voltam vele, hogy akkor ideje megint valami nehezebben emészthetőt nézni, és találomra kiválasztottam egyet. Ezzel a filmmel egyúttal Park Shin-Hyenek is szerettem volna adni egy újabb esélyt, hogy lássam, a The Heirs óta sikerült-e valami tehetséget magára szednie.

Sajnos mind a film, mind Park Shin-Hye csalódás volt. De kezdjük a filmmel. Ugyebár az ötlet nem eredeti, egy korábbi, amerikai film adaptációja. Maga az elgondolás egyébként nem rossz, nagyon érdekes volt, de az egész film rettenetesen unalmas. Nincs két órás, de egy egész délutánomba telt végignézni, mert közben meguntam és elmentem mosogatni, takarítani, akármit csinálni, hogy végre történjen valami. De nagyon kíváncsi voltam, hogyan lesz vége, mi fog kisülni ebből az egészből, szóval végigszenvedtem. A filmnek voltak érdekes aspektusai, jelenetei, egy-két rész elég hatásosra sikerült, de összességébe véve kevés volt. 

A történetünk két hasonlókorú nőről szól, akik más korban éltek, és egy telefonon keresztül fonódott össze az életük. A jelenben élő Seo-Yeon beteg édesanyjával volt elfoglalva, akivel megromlott a kapcsolata, miután egy baleset következtében a férje az ő hibájából halt meg, amit Seo-Yeon nem tudott megbocsátani. A múltban élő Yoon-Seok élete sokkal rosszabb; az anyja egy elmebeteg sámán, aki folyamatosan bántalmazza valami ördögűzés címszó alatt, mígnem a lány teljesen meg nem kattan. Mikor a telefon után nyúlt, hogy felhívja egy barátját, hogy segítsen rajta, a hívás félremegy, és Seo-Yeon veszi fel. Innentől a két lány sorsa egybefonódik. Ahogy az ismertetőben is írtam, kezdetben elég aranyos volt, ahogy összebarátkoztak, minden nap beszéltek, és látszott, hogy Yoon-Seok számára amolyan menedéket jelent végre beszélni valakivel. Elterelte a figyelmét, felüdülés volt abban a rémálomban, amit az anyja miatt kellett átélnie.

De egy mentálisan sérült lánnyal nagyon óvatosnak kell lenni: amennyire szeret téged, amikor kedves vagy hozzá, annyira meg fog gyűlölni, ha csalódik benned, és elpattan valami a fejében. Egykét szóból ellened fordulhat. Az igazság az, hogy a lánynak meg kellett volna halnia, amikor az anyja megpróbálta megölni. Nemes tett volt Seo-Yeontól, hogy megmentette, de egy ilyen szinten kattant csajt nem szabadott volna a világra ereszteni. Persze ugyebár kik vagyunk mi, hogy elítéljünk valakit, aki megment egy másik embert? Seo-Yeon nem tudhatta, mi fog történni, és valószínűleg bármelyikünk így cselekedett volna.

Yoon-Seok ámokfutását egyébként élvezet volt nézni. Nem mondom, hogy a kezdeti kirohanásait nem értettem meg, mert dehogyisnem. Az anyja bezárva tartotta 28 évig, nem voltak emberi kapcsolatai, ráadásul folyamatosan bántalmazós-ördögűző szertartások áldozata lett, amit nem lehet épp ésszel kibírni, szóval persze, hogy antiszociális személyiségzavara lett. Azt is megértem, amit ezek után tett: Seo-Yeon, az egyetlen kapcsolata, akire támaszkodhatott, aki biztos pont volt, és akivel egy kis időre ki tudott szabadulni ebből a pokolból, és akkor Seo-Yeon egyszer csak elkezdte mellőzni a lányt. Nem vette fel a telefont, vagy hamar letette, nem érdekelte Yoon-Seok többé; ami egy mentálisan sérült lány esetében oltári nagy hiba. A lány rájött, hogy már nincs rá szükség, már nem kívánják a "társaságát", és ettől még jobban bekattant. Ellensége lett Seo-Yeonnak, és mindent megtett, hogy móresre tanítsa. És elhihetitek nekem, nem akartok egy mentálisan instabil lányt az ellenségeteknek. 

Szóval nem mondom, hogy nem volt érthető Yoon-Seok viselkedése, mert dehogyisnem. Túlságosan is. Ő volt a legemberibb karakter az egész filmben. Még ha nem is értünk egyet vele, és elítéljük, amit tesz, akkor is valamilyen kifacsart módon megértjük őt, és pont ezért volt nagyon érdekes az őrülete. Ő vitte a legtöbb életet ebbe a filmbe; a színésznővel még nem találkoztam, de úgy tűnik, tud valamit. Nagyon élethűen, érzelmesen játszotta a szerepét, teljesen átjött, mennyire őrült és beteg a csaj. 

Ellentétben Park Shin-Hyevel. Egy-két jelenetet kivéve ez a nő továbbra is mindent fapofával játszik, épp ahogy tette 7 évvel ezelőtt is. És egy thrillerben bizony nagyon nagy érvágás, ha egy színész képtelen átadni az érzelmeket. Most képzeld el, hogy olyan ellenséggel állsz szemben, aki a múltban van, miközben te a jelenben. Ő képes ártani neked, de te szinte képtelen vagy erre. Meg van kötve a kezed, kétségbe vagy esve, nem tudsz mit tenni, csak szembesülni a múltbeli lány tetteinek következményével, miközben teljesen hiába próbálod felvenni vele a harcot, mert a jelent igen, de a múltat nem lehet megváltoztatni; na ez szívás. Ennek a kétségbeesett tehetetlenségnek látszódnia kellene a színész arcán - ha jó a színész. Park Shin-Hye biztos egy nagyon életvidám, kedves és jószívű személyiség a való életben, én nem mondom, hogy nem. De a színészi játéka élettelen és kiüresedett. Sajnos továbbra sem sikerült megszeretnem, és részben talán ő is az oka, hogy ez a film egy csalódás volt nekem. 

Összességében tehát az alapötlet (bár nem eredeti) érdekes, és elég kíváncsi voltam a végkifejletre, szóval végigszenvedtem. Azonban nagyon unalmas és vontatott volt. Az nem baj, ha egy film nem pörgős, főleg ha az a film egy thriller, hiszen az érzelmi folyamatokat csak lassan lehet hatásosan bemutatni. Azonban a The Call nem volt elég intenzív ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon, vagy hogy ne tudjak felkelni a székből utána. Mivel az érzelmi skála lapos volt (talán a színésznő miatt, talán más okokból), így nem volt, ami lekösse a figyelmem, és sajnos csak arra tudtam koncentrálni, hogy túl lassú, túl unalmas. Az érzelmek kvázi a nullán álltak, egyedül az őrült csaj hozott némi életet a filmbe. Ha feszültebb lett volna a légkör, vagy intenzívebbek a jelenetek, akkor nem lett volna zavaró, sőt, pont hogy csak mélyítette volna a filmet az, hogy ilyen lassan bontakozott ki a cselekmény. Így sajnos a film megvalósítása, és Jun Jeong-Seo kivételével a színészi játék is lapos volt számomra.