Miért nincsenek barátaid Koreában?

David A. Tizzard elmesélte, hogy egy alkalommal, mikor a kislánya vidáman ugrándozott körbe-körbe a szobában, mert várta, hogy a szomszéd kislánnyal játszhasson, megkérdezte tőle: "Mindjárt jön a barátnőd játszani. Örülsz?" A lánya pillanatnyi hezitálás nélkül ránézett, és azt mondta: "Apu, ő nem a barátnőm. Ő az unnie-m."

(Szerk.: Unnie: lányok között használt kifejezés, így szólítják meg a fiatalabb lányok a náluk idősebb lányokat. Hyung: ugyanez, csak fiúk között.)

Elizabeth még csak 8 éves, de már könnyedén jellemezni tudja a kapcsolatait koreai ismerőseivel. A barát olyasvalaki, aki velünk egyidős. Ezekkel a barátokkal kötetlenül lehet beszélni, nem kell udvariaskodni. Akik idősebbek Elisabethnél, azok unnie-vá vagy oppává válnak. Akik fiatalabbak nála, azok a dongsaengjei, de nem a barátai. Koreában nem szólíthatod a nevén azt, aki idősebb nálad. Címeket kell használnod. Az emberek kor és pozíció alapján azonnal határozzák meg, milyen kapcsolatban vannak egy másik emberrel.

"A sógornőmmel 12 éve ismerjük egymást. Rengeteg országba utaztunk már együtt, rendszeresen ettünk és ittunk együtt, és nagyon sokban hozzájárult a gyerekeink neveléséhez. Néhány pohár után azonban, mikor koreaiul beszélgetünk néha a nevén szólítom, csak hogy teszteljem a határokat. Ilyenkor azonnal rám mered, és olyan hevesen reagál, mintha hihetetlen bűnt követtem volna el. "– Héj!" – kiabál rám. "– Chohyunnak kell szólítanod!" Ezen a címen szólítják a férfiak a sógornőjüket." – mondta David. Majd így folytatta:

"A feleségem öccsével már kicsit bonyolultabb a helyzet. Idősebb nálam, így technikailag nekem kellene formálisan beszélnem vele. Azonban mivel feleségül vettem a nővérét, státuszban fölé helyezkedtem, és neki kellene formálisan beszélnie velem. Ennek az eredménye egy csodás tánc, amiben hol mindketten túlzottan udvariasak vagyunk, hol pedig teljesen lazák és kötetlenek."

Mindez pedig kimondatlanul történik. Korea egy magas kontextusú társadalom, az emberek nem beszélnek mindig egyenesen és konkrétan. A legtöbb beszélgetés szótlanul történik, és elvárják, hogy a szemeddel navigálj végig az életen és az emberi kapcsolataidon. Egy teljes dialógus játszódik le a szavak hátterében, és ezek helyett szinte észrevehetetlen morgások és kézmozdulatok jellemzőek"

A "fehér"-kártya

Külföldiként Koreában lehet könnyű is az élet. Ha nem beszélsz koreaiul, akkor eltudsz lavírozni az életben és elég könnyen megúszhatsz dolgokat. Néha van ez a kimondatlan és igazságtalan elvárás, különösen, ha fehér vagy, hogy a koreaiaknak alkalmazkodniuk kell a nyelvedhez és a kultúrádhoz. De a délkelet-ázsiai emberek sajnos már nem részesülnek ugyanebben a bánásmódban. Tőlük elvárják, hogy beszéljék a nyelvet és értsék a koreai kultúrát.

Ha pedig beszélsz koreaiul, akkor a kapcsolatod az emberekkel azonnal meg fog változni. Sokkal összetettebbé válik minden. Már nem csak barátaid lesznek, hanem egy sereg hyungod, unnie-d, dongsaenged és így tovább. A kapcsolataid kölcsönösen fognak függeni egymástól. Ahelyett, hogy egyetlen autentikus, hiteles személyiség lennél, felveszel egy maszkot és eljátszol egy szerepet, attól függően, kivel beszélsz éppen. Néhány akadémiai irodalom azt mutatja, hogy a változatlan identitás fogalma egy feltűnően nyugati, zsidó-keresztény gondolkodásmód, ami vallási és irodalmi személyiségekre jellemző. A konfuciánus társadalmakban az ember ahhoz a személyhez alkalmazkodik, akivel beszél, és akivel kapcsolatba kerül. Én soha nem David vagyok, hanem professzor, apa, testvér, nagybácsi vagy diák. Minden pozíció más-más beszédmódot és személyiséget hoz magával. És egészen másféle maszkokat.

Egyetemi élet

Az egyetemi szemeszter elején, amikor a hallgatók bemutatkoznak, gyakran meglepődnek azon, hogy ennyi unnie-t látnak az osztályukban. Bár osztálytársak, akik 16 héten át fognak együtt tanulni, de az első naptól kezdve különbség van a kapcsolataikban. Aztán eltelik egy év, teljesen új gólyák érkeznek, és hirtelen mind unnie-vá válnak. Megváltozik a nézőpontjuk. Már nem ők a csillogó szemű újonnan érkezettek, akik útmutatást és segítséget keresnek. Ehelyett nekik kell segítséget nyújtaniuk a fiatalabbaknak. Névtelenül kell írniuk az egyetemi alkalmazásokba, és körbe kell vezetniük másokat az egyetemen.

De ismétlem, ez nem mindig az életkoron alapul. Egyes hallgatók kétszer, háromszor, sőt négyszer is letették a suneung vizsgát, mielőtt egyetemre mentek, abban a reményben, hogy jobb jegyeket kapnak, vagy Szöulban tanulhatnak. Így vannak olyanok, akik idősebbek, mint mások, mégis lejjebb vannak a tudományos karrierjükben. Itt jönnek képbe a sunbae és hoobae címek.

(Szerk.: sunbae: egy nálad tapasztaltabb személy. Hoobae: egy nálad tapasztalatlanabb személy.)

Amit élvezettel veszek észre az az, hogy egyes lányok már nem oppának hívják az idősebb férfi ismerőseiket, hanem helyette a hyung címet választják (ezt a kifejezést általában a férfiaknak tartják fenn, akik más férfiakat szólítanak meg így). 

Túlanalizálás

Az utolsó pontban a lehetséges veszélyekről beszélnék. Lehet, hogy túlanalizálunk egy nagyon egyszerű dolgot. Miért nevezik például az emberek Angliában egymást „bro”-nak, amikor nyilvánvalóan nem rokonok? Miért lett a „fam” a nem vér szerinti rokonok iránti szeretet kifejezése? A nyelv folyékony, változó, és a társadalmi-kulturális feltételeket reprezentálja. A sok itt élő ember számára minden, amit fent elmondtam, teljesen nyilvánvaló, és bizonyos mértékig már a második természete. Különösen akkor, ha beszéli a nyelvet, és koreai nyelven folytatja mindennapi életét.

De azok, akik nem ebben az országban élnek könnyen lehet, hogy figyelmen kívül hagyják ezt a kulturális nyelvi különbséget. Vegyük például a K-drámákat. Gyakran látni, hogy az angol felirat az emberek nevét használja, pedig a képernyőn a koreai nyelv címeket és pozíciókat használ megszólításként. A fordítások tele lesznek Jisoo-kkal, Donghyunokkal és Eunyoungokkal. A képernyőn azonban, akárcsak a koreai életben, az emberek címekkel szólítják meg egymást.

Tehát amikor a külföldi hallgatók azt mondják nekem egy szemeszter végén, hogy gondjaik voltak a barátkozással Koreában, együtt érzek velük. Az itteni élet elég nehéz lehet néhány ember számára. De ilyenkor megpróbálok egy másik megoldást ajánlani. Ne barátokat keress. Keress egy unnie-t, keress egy hyungot, vagy keress egy dongsaenget. Ha ezt teszed, teljesen megváltozik az életed.

A kapcsolat először nagyon távolinak, szinte fagyosnak tűnhet. Ha olyan kultúrából jössz, amelyben életkortól függetlenül a keresztnevükön szólítasz embereket, a társadalmi- és baráti köröd mindenféle korosztályból áll, akkor idegennek tűnhet pusztán az életkoruk alapján megkülönböztetni az embereket, és eszerint használni a nyelvet és ennek megfelelően viselkedni. De valami egészen más dolog fog ekkor történni. Ha van egy hyungod, az megerősíti a kapcsolatodat azzal a személlyel. Bizonyos módon kötődni fogtok egymáshoz.

A legmélyebb és legbehatóbb kapcsolataim Koreában azokkal vannak, akikkel formális nyelvet használok. Azokkal, akiket sosem neveztem a nevükön. Ők nem a barátaim. De nem is jobbak vagy rosszabbak, mint a más kultúrákban élő emberek kapcsolatai. Csak különböző. Olyasvalami ez, amit remélem, más emberek is meg tudnak tapasztalni, ha látogatóba jönnek, vagy kapcsolatba lépnek a koreaiakkal. 

Forrás: ITT

Mo Xiang Tong Xiu: Heaven official's Blessing 1.

Cím: Heaven Official's Blessing

Író: Mo Xiang Tong Xiu

Műfaj: xanxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Fülszöveg:  

“Hallottátok? A guberáló mennyei tisztviselő összeszűrte a levet a szellemek birodalmának első számú fejesével!”

Nyolcszáz évvel ezelőtt Xie Lian volt Xianle királyságának koronahercege, az istenek és az emberek dédelgetett kedvence. Nem is volt meglepő, hogy nagyon fiatalon az istenek közé emelkedett. Most, nyolcszáz évvel később Xie Lian harmadszor emelkedik fel az istenek közé, de korábbi bukásai következtében ezúttal mint “három világ bohóca”. Első isteni küldetése során találkozik egy rejtélyes démonnal, aki a szellemek uralkodója, és még a Mennyekben is rettegnek tőle. Xie Liannek azonban sejtelme sincs róla, hogy a szellemkirály már sok-sok ideje figyeli őt.

(A magyar fanfordítók által írt fülszöveget hoztam.)

Értékelésem:

Ez a kötet a legkevésbé kedvencem, de csak mert még annyira az "ismerkedős, világbemutatós, könnyű akadályok" részben tartunk. 

Xie Lian legtöbb "küldetésében" az zavar, hogy mindegyik a "sok hűhó semmiért" vonalon mozog. Xie Lian reeeengeteget utazik, hogy eljusson pl. a Yujun-hegyre, vagy Banyue-ba, és ezek az utazások tök érdekesek, mindig társaságban megy, ott van vagy San Lang, vagy Nan Feng és Fu Yao, karakter- és világépítés szempontjából 10/10. Még az is tök izgalmas, amikor felderítik az adott ügyet, és kibomolnak a szálak. Minden ilyen ügye felölel vagy 100-150 oldalt, utazással, nyomozással együtt... mindezt azért, hogy utána jöjjön egy harmadik fél, aki lezár és elrendez mindent. A Yujun-hegynél ott volt az az egész cécó a menyasszonynak öltözéssel, a hegyen való kóválygással, az értelmetlen halálesetekkel és harcokkal. Mindez teljesen felesleges volt, mert Fu Yaonak elég volt csak visszamennie a Mennybe, hogy segítséget kérjen, és már jött is General Pei Junior, aki közölte, hogy "jajaj, vágjuk mi a sztori, majd mi gondoskodunk róla".

Banyue ugyanez. Xie Lian megint vagy 20 oldalon át utazott, 75 oldalon át ügyet oldott, majd jött SPOILER most épp Shi Qingxuan SPOILER VÉGE egy harmadik fél, aki 5 oldalban letartóztatta a tettesünket, majd visszavitte a Mennybe, és megkérte Xie Liant, hogy maradjon ki a dologból. Ja, igen: minden szart rábíznak Xie Lianre, majd közlik vele, hogy amúgy maradjon már ki az ügyből. Értem én, hogy ő a Szemétszedő Isten, de legalább tiszteljük már meg annyival, hogy ne csak a szemét összeszedéséig legyen beleszólása a dolgokba! Emberem nagyon nincs megbecsülve, és hagyja magát kihasználni.

Viszont, így harmadszorra újra olvasva a sztorit rájöttem, MXTX mennyi spoilert dobált itt szét az elkövetkezendőkre vonatkozóan. Mint a Szélmester az érdemeket a Mennyben. Az volt ezzel a baj, hogy olyan rohadt hosszú ez a sztori, hogy mire ezek a spoilerek/utalások kibontakoztak a könyvben, már elfelejtettem, hogy valahol korábban meg voltak említve. (Zárójeles megjegyzés, hogy akármennyire is imádom ezt a történetet, rendkívül túlírt. Kellett volna ide egy erőskezű szerkesztő, aki kigyomlálja ezt a susnyást, hogy ne 8 kötet legyen, amit egyébként 5-6-ban is simán el lehet mesélni.)

Ha már ennyit szövegeltem, szövegelek még egyszer ennyit, mert itt van miről beszélni.

Az első egy spoileres "analízis" Nan Fengékről, amit amúgy nem kell magyarázni senkinek, de nekem fontos (ha nem olvastad még a teljes sztorit, ezt ne olvasd el, ugorj a spoiler vége felirathoz!): 

SPOILER Nagyon vicces, hogy Nan Feng és Fu Yao úgy tesznek, mint akiket kényszerítettek, hogy segítsenek Xie Liannek (amúgy valószínűleg saját magukra haragszanak, amiért nem tudták megállni, hogy ne vigyázzanak rá :D), de közben valahol nagyon szomorú a veszekedésük. Mindkettő szidja a másikat a teljes történet alatt, amiért cserbenhagyták Xie Liant, egymást túllicitálva harsogják, mekkora áruló a másik, miközben valószínűleg ezzel a saját lelkiismeretüket nyugtatják, vagy próbálják igazolni a döntésüket, vagy a saját hibájukat róják fel maguknak, vagy mindhárom. Amellett, hogy vicces őket civakodni látni, el is keserít. SPOILER VÉGE

A második egy kérdés, amire még lusta voltam rákeresni: Megemlítik ebben a részben, hogy az istenek annál erősebbek, minél több a hívőjük, és ha elfogynak a hívők, az istenek... megszűnnek létezni. Na már most Xie Lian 800+ éves. Mindenki, de főleg ő maga tisztában van azzal, hogy régen nincsenek már hívői. Sosem gondolkodott el azon, hogyan lehetséges, hogy még nem szűnt meg létezni? Vagy ennek a letaszításához, a büntetéséhez és az átokkalodákhoz van köze? Akit letaszítanak és elzárják a spirituális erejét, annak mindegy, mennyi hívője van, akkor is életben marad? Mert kvázi az a büntetése, hogy nem halhat meg? Mert ha nem, akkor Xie Liannek illett volna ezen elgondolkodnia...

A harmadik egy cukiságroham HuaHua felé: a banyue-i "it's dirty" jelenet, amikor nem akarta, hogy Xie Lian a koszos földön járjon... Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ő egy Isten, akihez a kosz nem méltó. Akkor is így viselkedett volna, ha Xie Lian átlagember lenne. Ne felejtsük el, Hua Cheng hányszor nézte végig, hogy Xie Liannek a sárban kellett fetrengenie, és hogy ez vajon mit váltott ki belőle. 

A negyedik: úgy megszakad a szívem mindig, amikor valaki kedvesen bánik Xie Liannel, mert szegény fiú ilyenkor úgy meghatódik... Annyira fáj érte a szívem, hogy így hiányzik neki a kedvesség, így igényli, de mindenki rosszul bánik vele. :((

És a végére hagytam a kedvencemet: Xie Lian lehet, hogy maga a balszerencse, de mindenki, akire egy kis figyelmet fordított az élete során az vagy valami nagy ember lett, vagy nagy tetteteket hajtott végre. Banyue, Pei Xiu, Feng Xin, Mu Qing, Hua Cheng... Ez nem lehet a véletlen műve. :)

Igen, ez az értékelés inkább egy fangörcshöz hasonlít, de szerintem ez is sokat elmond arról, mennyire csodálatos ez a történet. Most pedig sipirc olvasni! 

Kedvenc idézeteim:

If I like you, you could be a beggar and I'd still like you. If I dislike you, you could be the emperor and I'd still dislike you.

 

„ I know better than anyone where my place is,” Xie Lian replied.
"Then how dare you still stand next to him?! Fu Yao shouted.
„Because…if I stand next to him, the snakes won't come,” Xie Lian answered earnestly.

 

Fu Yao turned to Nan Feng. „Was there something you wanted to say?”

Nan Feng immediately shook his head. „There is nothing I want to say.”

„… Why don't you guys just say something?” Xie Lian asked.

 

When the people call you a god, you are a god. If the call you crap, you are crap. You are whatever they say you are.

Ocean Vuong: Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk

Cím: Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk

Író: Ocean Vuong

Műfaj: lélektani, levélregény, LMBTQ

Ország: Vietnám

Fülszöveg: Ocean Vuong könyve brutálisan őszinte, költői nyelven megírt vallomás a szerelemről, a családról, a bevándorlásról, a szegénységről és a szeretetről. A húszas éveiben járó fiú, Kiskutya, anyjának írott levelében meséli el családjuk történetét, amelynek gyökerei a háború sújtotta Vietnámtól az amerikai Hartford városáig nyúlnak.

A fiú alámerül anyja bombák szaggatta emlékképeibe, hogy elmesélje a háború okozta traumákat, a kivándorlás és az új otthon keresésének nehézségeit, valamint kettejük függőséggel és frusztrációkkal terhelt kapcsolatát. Mindeközben keresi azokat a szavakat is, amikkel őszintén megvallhatja a dohányföldeken dolgozó, drogfüggő fiúval, Trevorral való barátságát és vonzalmát. Vuong lenyűgöző sűrűséggel és megértéssel beszél a különböző világok határán lebegő emberekről, arról, hogyan élhetjük túl a való élet sivárságát, és arról, hogyan gyógyíthatjuk és menthetjük meg egymást anélkül, hogy elfelednénk, kik vagyunk.

Véleményem: Ez a könyv nagyon sok minden szeretett volna lenni, és ebbe belebukott. Az elején még kifejezetten érdekes volt, szeretem az ilyen típusú, mesélős, levélként megírt történeteket, a koncepció pedig, hogy mindezek a levelek egy olyan anyának szólnak, aki nem tud olvasni, egyszerre szomorított el, és birizgálta a fantáziámat. Sőt, maga a kivándorlás, a traumák, az új otthon keresése, és azokban az időkben szövődő meleg kapcsolat is nagyon érdekelt. De ezek egyike sem fogott meg. Mindegyik egyszerre volt sok, és mégis kevés.

Ennek azt hiszem az az oka, hogy hiába volt a könyv gyönyörűen megírva, tele metaforákkal, költői képekkel, barokk körmondatokkal, és olyan szépen leírt/megjelenített képekkel, hogy a könnyem folyt, az egész túl sok volt. Ez alatt azt értem, hogy néhol oldalakon keresztül elveszett az író az akkori sportok elemzésében, a berendezés költői megjelenítésében, de a legfájóbb, hogy bekezdéseken keresztül beszélt a semmiről. Leírt egy sort, ami érdekes volt, ami fájt, ami megfogott, majd innét elkalandozott olyan irányokba, amiknek a leghalványabb köze sem volt a témához. 

És igen, nagyon mély, nagyon igaz és húsba vágó gondolatok voltak a könyvben, amiken néha felszisszentem, megálltam, hogy megemésszem, vagy letettem a könyvet, hogy feldolgozzam. De mindez csupán a könyv 30-40%-ára volt igaz. A többi 60-70% csupa barokk körmondatba foglalt tájleírás, teljesen felesleges karakterek egész élettörténetének bemutatása, egy-egy munkafolyamat részletes leírása vagy épp egy oda nem illő, teljesen elvont érzelmi folyamat részletezése, ami sehogy sem illik a közegbe. 

És mivel a könyv egyetlen erénye, hogy gyönyörűen megfogalmazott, sajnos ebben ki is merül minden, ami tetszett benne. Nem tudnám elmondani, miről szólt. A kivándorlásról sehol nem esett szó; Kiskutya (a főszereplő) onnét indít, hogy már Amerikában élnek, és nem fogadják el őket. Arról nem beszél, milyen volt Vietnámban élni, és most milyen Amerikában. Csak az hangzik el, hogy itt megvetik őket. Traumák vannak bőven, és az ebből fakadó toxikus románcot is szerettem. Kiskutya nem elég, hogy az élet más területein folyamatos megaláztatásban élt (elméletileg, mert erre is csak néhány példa lett hozva, és nagy vonalakban vázolva), de még azt is hagyja, hogy a másik fél a "kapcsolatukban" úgy kezelje... mint egy kutyát. Nagyon szépen le volt vezetve, hogy miért érzi úgy, hogy neki szüksége van erre a toxikus kapcsolatra, ez az első olyan könyv, amiben elhittem a főszereplőnek, hogy igen, baszki, ez a srác teljesen indokoltan van ebben a rohadt toxikus kapcsolatban, és baszki, megértem őt. Gyönyörűen bemutatta, hogy miért marad valaki benne egy ilyen kapcsolatban, annak ellenére is, hogy ő maga is tudja, hogy nem tesz jót neki. Drága írók, innen tessék informálódni, ha hasonló kapcsolatra épülő történetet akartok írni! 

A szép és igaz gondolatok ellenére azonban voltak olyanok, amikkel nem igazán értettem egyet. Ott volt például az a rész, amikor Kiskutya az amerikai feketék helyzetéről beszélt, és azt kifejezetten jónak írta le. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire az ázsiaiak elnyomására volt kiélezve a történet eleje, a feketéket pedig szinte egyenrangúként kezelte a fehérekkel, amikor tudjuk, hogy ez nemhogy a 70-80-90-es években, de még ma sincs így.

Aztán ott volt az a teljesen indokolatlan jelenet, amikor Kiskutya elmondta az anyjának, hogy a fiúkat szereti, ő pedig élből azt kérdezte, de hogy "de ugye nem fogsz női ruhákat hordani?" Ez nagyon jól bemutatta, hogy menyire nincsenek tisztában az emberekkel azzal, hogy mit jelent melegnek lenni, és egyenesen arányos náluk ez a szó a crossdressinggel vagy a transzvesztitizmussal. Az azonban, hogy az író továbbment, és hagyta a karakterét, hogy gondolatban megerősítse: "már hordtam női ruhát, és megtenném újra", de végül a könyv során sosem tette meg "újra" azt sugallja számomra, hogy Vuong ezzel egyszerre akarta érzékenyíteni a népet a transzvesztitiák felé is. Viszont ezzel szerintem csak sikerült tovább erősíteni azt az általánosítást, hogy a melegek női ruhákba öltöznek; ami, ugyebár, tudjuk, hogy hülyeség, és a kettő között nincs kapcsolat.

A könyv utolsó harmadát már szinte ledaráltam, csakhogy végre vége legyen, mert addigra Voungnak már tényleg nem volt már miről mesélnie, és vég nélkül, oldalakon át tartott a semmiről való értekezés, és a szép mondatok összekapcsolása, amiben a semmit szerette volt kiszínezni. Néhol annyira elvesztettem a fonalat, hogy csak olvastam, de nem értettem, hogy mit, és újra kellett olvasnom az oldalt, hogy történt-e egyáltalán valami. (Spoiler: nem, sajnos nem történt.)

Úgyhogy hiába volt nagyon szépen megírva, ami kifejezetten jót tett a szépérzékemnek, és kicsit fel is töltötte a lelkem, a könyv nagyon hamar vált unalmassá, története pedig nem igazán volt, mert a szépség a cselekmény rovására ment. A könyv három részre volt osztva, és a II. részben konkrétan csak bekezdésekbe voltak dobálva a mélyebbnél mélyebb (és néha összefüggéstelen, egymáshoz nem kapcsolódó) gondolatok, amit bár gyorsan lehetett olvasni, de teljesen leszívott az, hogy tartsam az iramot az író ide-oda csapongó gondolatmenetével.

Kedvenc idézeteim:

Néha az, ha valaki gyengéd hozzád, úgy érződik, mint annak a bizonyítéka, hogy tönkretettek.

Azt mondják, semmi sem tart örökké, de valójában csak attól félnek, hogy tovább fog tartani az a dolog, mint ameddig szeretni tudják majd.  

[…] nem lehet anélkül uralkodni, hogy ne legyen alattad valaki.

Tudtad, hogy a szomorúságból meg lehet gazdagodni?

Kikerüljük magunkat, hogy haladjunk.

Meng Xi Shi: Thousand Autumns 1-2.

Cím: Thousand Autumns

Író: Meng Xi Shi

Műfaj: wuxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Nyelv: Angol 

Fülszöveg: Shen Qiao is a devout Daoist priest who has spent his life honing his skills and spirit, leading his sect with martial talent, beauty beyond measure, and an earnest heart. His polar opposite, Yan Wushi, leads one of the most powerful demonic sects and is said to be unrivaled in his strength and cunning. Yan Wushi believes in the inherently selfish nature of all people—himself included—and that nobody is above committing dark deeds for their own benefit.

When a fight leaves Shen Qiao injured, blind, and with hazy memories, Yan Wushi takes in the defeated sect leader with a dark plan: test the limits of the man’s patience and faith in others to lure him onto the demonic path. Little does he know that he is about to meet the first immovable force of his life, and that two hearts can connect in unexpected ways. With the passing of a thousand autumns, who can stay eternal?

Fanfordítás: ITT

Értékelésem: 

Mivel a fülszöveg angol, hadd foglaljam össze gyorsan, miről szól ez a kötet: Shen Qiao egy világi kis plüsscica: mindenkivel kedves, jóságos, jámbor, nagylelkű, akkor is, ha hátba szúrják. Ő a Xuandu Hegy Szektájának vezetőjét (illetve csak volt), és a történet elején egy egy-egy elleni harcban legyőzi őt egy nagyágyú, Kunye. Shen Qiao lezuhan a hegyről, élet és halál között vergődik, megvakul és elveszti emlékei egy részét. Yan Wushi, a három démoni szekta egyikének vezetője ilyen állapotban talál rá, és egy sötét tervtől vezérelve megmenti Shen Qiaot: próbára akarja tenni Shen Qiao jámborságát, kedvességét és jóságát, abban a reményben, hogy rá tudja csalni őt a démoni útra. Meg lehet-e mérgezni egy ilyen kedves lelket, és ha igen, hány árulás kell hozzá?

Hát, ez a regény nem úgy alakult, ahogy vártam. Tegyük félre a nagyon izgalmas alapkoncepciót (ami ugye az, hogy egy démoni kultivátor meg akarja mérgezni egy tisztességes kultivátor szívét), és nézzük a sajnálatos tényeket. Az egész story-line ide-oda csapong, a szereplők látszólag random, céltalanul lődörögnek egyik városból a másikba, minden olyan előrángatott, olyan hirtelen, olyan felszínes. Többször is szó esik „földrengésszerű” sokkról, amiben olyan karakterekről derültek ki felháborító dolgok, akikről akkor hallottunk először. Semmi nem volt felvezetve ezek közül a felháborító dolgok közül, semmi nem volt bemutatva, csak bumm, bele a közepébe. Úgyhogy mivel nem ismertem ezeket a szereplőket, nem is érdekelt, kiről mi derült ki, elmaradt tehát a katarzis.

És ha már lehet, beszéljünk légyszi arról is, hogy borzasztóan kiábrándító volt a történet felvezetése. Azt megcsinálni, hogy találkoznak a főszereplők egyetlen fejezet erejéig, majd elválnak útjaik, és teljesen érdektelen szereplőkkel kezdenek interaktálni, miközben mi arra várunk, hogy végre valami történjen, az felháborító. És itt most nem valami romantikus dologra gondolok. Én ezt a sztorit Shen Qiao és Yan Wushi miatt kezdtem el. Hogy 100 oldalt kelljen várnom rá, hogy Yan Wushi egyáltalán felbukkanjon(!), az nagyon lehangoló. Ők vezetik a fő konfliktust, úgyhogy 100 oldalon át a sztori nem tartott semerre, és még miután találkoztak is kellett úgy 80 oldal, hogy elkezdjen érdekes lenni. 180 oldal. Rettenetesen nehéz volt átrágnom magam rajta.

A könyv második felében voltak jó pillanatok, szeretem badass Shen Qiaot, Yan Wushi is érdekes karakter lehet (csak épp semmit nem tudunk még róla), de itt is nagyon hullámzó volt a történet. Valószínűleg a rengeteg érdektelen politika húzta le. Olvastam, hogy sok lesz benne az intrika, és jól sejtettem, hogy utálni fogom. (Ez valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, akinek ez bejön, az imádni fogja.) Ebben a könyvben találkozik az ázsiaiak „mondd, ne mutasd” történetmesélése, és a rémunalmas politika, ami azt jelenti, hogy 1-2 oldalon át töményen nyomatja az írónő a dumát mindenféle random emberekről, akiket még sosem láttunk, de meg kéne jegyezni a nevüket. Nem történelem órára iratkoztam be, kedvesem! Úgyhogy ez egy rémszenvedős első kötet volt. Lássuk, történt-e progresszió a második kötetben.

Ha az első részre 2,5 csillagot adtam (és bizony annyit adtam), akkor a második megérdemel egy féllel többet, mert itt már történtek dolgok, amik érdekeltek. Például Yan Wushi árulása, ami szerintem nem lepett meg senkit, de azért kicsit fájt. Vagy például a könyv végi csata, aminek kimenetele szintén nem lepett meg senkit, de kellőképpen kielégítő volt. De tetszettek a kolostoros jelenetek is, Shiwu-t is kifejezetten szerettem, magát a koncepciót is, hogy Shen Qiao shizun lett (bár abban is biztos voltam, hogy amint lehet, lepasszolja valakinek a kölyköt, (és így is lett)), és a Shen Qiao „megmenti” Yan Wushit is egy jó rész volt. De ne legyenek téves elképzelései senkinek, ennek a kötetnek a története még mindig nem elég erős.

A könyv 85%-át továbbra is az (érdektelen) politika teszi ki, a maradék 15%-ot pedig az, hogy Shen Qiao milyen gyenge, beteges kinézetű, aztán elver mindenkit egy bambusznáddal. Nincs tétje annak, hogy Shen Qiao ennyire erőtlen – mert igazából nem az. Akárkivel kerül is szembe, mindenkit legyőz. Lehet az a legerősebb démon, vagy az ereje teljében lévő halhatatlan, a gyenge, vak Shen Qiao mindegyiket leveri.

A fent említett ominózus eseményre (Yan Wushi árulása) 209 oldalt kellett várjak. És vajon mi történt az előtte lévő 208 oldalon? Semmi érdekes. Politika. Ilyen és olyan uralkodókkal találkoztunk, megint heteket utazgattunk egyik városból a másikba, volt egy csók jelenet, de egyáltalán nem érdekelt, volt egy harc jelenet Yan Wushi meg nem tudom ki között, de szintén nem érdekelt, mert tudtam, hogy Yan Wushi vagy nyer vagy döntetlen lesz. Nincsenek tétek ebben a könyvben. (Még annak sincs tétje, hogy Shen Qiao bambusznádja eltörik, mert abból is mindig szerez egy másikat >д<) Sajnálom, ez így nagyon unalmas. Visszatérve a politikára, jó lett volna egy térkép ehhez a könyvhöz, mert nem áll össze, ki kivel van, és tulajdonképpen mit is akarunk elérni. Azt sem tudom, kinek szurkoljak. Megjelenik egy új karakter és nem tudom eldönteni, hogy barát vagy ellenség, pedig elmondják, kinek az oldalán áll.

És ha már új karakter: na az volt. Sok. Minden fejezetben legalább három. Ezzel még meg tudtam volna barátkozni, ha az író nem erőlteti le a torkomon az összes új szereplő belső viszályát. A könyv végén mintegy 30-40 oldalt vesztegeltünk a Bixia Szekta viszályának megoldásán – egészen odáig én nem találkoztam ezekkel a szereplőkkel, nem ismertem őket, nem volt érzelmi kötődésem feléjük. De itt az írónő felfüggesztette az engem érdeklő fő cselekményt (azokkal a szereplőkkel, akiket ismerek és érdekelnek), hogy végighallgassam, miért mészárolja le egymást egy csapat vadidegen. Nem ér-de-kel. Mikor értik már meg a kínaiak, hogy nem tudunk azonosulni előrángatott karakterek problémájával? Ez a nő 50 oldalanként előhoz új szereplőket, akiket nem vezetett fel, helyette mint a Zanza TV, fél-egy oldalban elmesélte az egész élettörténetét, majd elvárta, hogy ez alapján engem érdekeljen, mi lesz vele. Hát nem érdekel. Ellenben itt van ez a Shen Qiao meg Yan Wushi gyerek, akiket két könyv óta követek, mégsem tudok róluk semmit. Na ők érdekelnének, kedves Meng Xi Shi! Róluk mikor tudok meg végre valamit? Mert szerintem már nagyon ideje lenne.

Végig fogom olvasni mindezek ellenére is a sorozatot (megvettem az első két részt, és utálom, ha megkezdetlen sorozatok állnak a polcomon), de ilyen első kötetek után ez tőlem hatalmas erőfeszítés. Csak kitartó olvasóknak ajánlom, és olyanoknak, akik szeretik a politikai intrikákat.  Töményen.

Kedvenc idézeteim:

„Only something that's gone can be called precious.”

(„Csak ami már elveszett, azt nevezhetjük értékesnek.”)

 

„Everyone holds evil thoughts inside their hearts; the difference lies in whether or not they act on it.”

(„Mindenki hordoz gonosz gondolatokat a szívében; a különbség abban rejlik, hogy ezek alapján cselekednek-e.”)

 

„You can kill people, but you cannot kill their hearts.”

(„Az embereket megölheted, de a szívüket nem.”)

Grave Of The Fireflies

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket.