Strangers From Hell

Műfaj: pszichológiai thriller

Dátum: 2019

Részek száma: 10

Főszerepben: Im Si Wan (Yoon Jong-Woo), Lee Dong-Wook (Seo Moon-Jo), Lee Jung-Eun (Eom Bok-Soon), Park Jong-Hwan (Yeon Deuk-Joo), Park Jong-Hwan (Yeon Deuk-Soo), Lee Joong-Ok (Hong Nam-Bok)

Ismertető: Yoon Jong Woo egy 20-as éveiben járó fiatal srác, aki egy főiskolai barátja meghívására felköltözik a fővárosba. Miközben lakást keres, véletlen betéved az Éden Goshiwonba, egy olcsó bérházba, ahol a lakók osztoznak a konyhán és a fürdőszobán is. Különösen hátborzongatónak találja a szomszédait, mint például a közvetlen mellette élő Seo Moon Jo-t, a jóképű, karizmatikus fogorvost. Jong Woo úgy dönt, hogy abban a hat hónapban, míg nem lesz elég pénze egy jobb lakásra, a bérházban marad. Azonban hamarosan rejtélyes események veszik kezdetüket, Jong Woo pedig egyre jobban retteg gyanús lakótársaitól...

Trailer: 1., 2., 

Online: Kurocchii oldalán fent vannak a részek

Véleményem: Na ez... ez durva volt. Mindenféle értelemben. Akárhonnét nézem, ez nem egy könnyen emészthető sorozat, amit valószínűleg az alapozott meg, hogy nem egyedül a főszereplő érzelmeit cincálják darabokra, hanem a nézőét is. Szinte már nem csak Jong-Woo volt a főszereplő, hanem mi, nézők is; vele együtt a mi érzelmeinket is addig a pontig feszítették, amíg el nem pattantak. 

Jong-Woo egy fiatal felnőtt srác, aki a nagyvárosban, Szöulban kap munkát, de borzasztóan szegény, így egy bérházba kényszerül, ahol a lakók egymás szájában laknak, és levegőt sem lehet anélkül venni, hogy a szomszédok ne hallanák. A lakók rémesen furák, végtelenül idegesítőek, táncolnak az ember idegein, és a hideg futkos tőlük a hátunkon. Ehhez hozzájön még az is, hogy az új munkahely sem úgy szuperál, ahogy azt Jong-Woo elképzelte: a főnöke egy kétarcú kretén, az egyik munkatársa pedig egy tenyérbemászó kis mócsing, aki pont olyan veszettül provokatív és irritáló, mint amilyen ártalmatlan. 

Lévén, hogy ez egy pszichológiai thriller, az érzelmeken, nem pedig a cselekményen van a hangsúly. Emiatt van az is, hogy az első 5 rész elég unalmas. Érdekes, de vontatott. Viszont egyszerűen muszáj, hogy ilyen legyen, ahhoz, hogy majd a 6-7. résztől kezdve egyszerűen felrobbantson a feszültség, és kifordítson téged és Jong-Woo-t is önmagából.

Ez egy provokáció. Az egész sorozat egy nagy, jól kifundált, zseniális provokáció. Olyan kis apróságokban rejtik el ezeket, hogy az ember hirtelen nem is érzékeli, mennyire hatással van rá az adott provokálás, de szép lassan gyűlik és gyűlik, és a sok kicsiből egyszer csak nagy lesz. Ott van az a perverz, aki állandóan bejár a szobájába, Eom asszony, aki mindenen szemet huny, a barátnője, aki nem foglalkozik vele, nem hallgatja meg, a főnöke, aki egy gyökér, a munkatársa, aki olyan irritáló, hogy ki tudnám rángatni a képernyőből, és széttépni a fejét, a doki, aki állandóan követi, figyeli, és úgy játszik vele, mint egy játékbabával. Mintha felkészítené, előkészítené valamire, vagy tesztelné folyamatosan, és ez irtó para. És míg kezdetben ezen szépen átnéz az ember, addig ha folyamatosan kapja az újabb és újabb impulzusokat, előbb-utóbb fel fog robbanni. Nagyon zseniális, ahogy ezt adagolják, és ahogy a nézőt is provokálják.

Az első 5 részben megalapozzák Jong-Woo és a néző érzelmeit is, lassan, szinte álcázva építik fel a feszültséget a fiúban (és bennünk), rengeteg aprósággal, amire hirtelen nem is figyelsz oda (se a néző, se Jong-Woo), mert annyira hétköznapi, és annyira jelentéktelen. De aztán a 6-7. részben ez a sok-sok apróság felgyülemlik, minden, kezdetben semmisnek tűnő eset szépen felhalmozódik, aztán kirobban. 

Ott kezdődik az egész, hogy a bérház szobája vészesen kicsi. Pszichológiai tanulmányok is kimutatták, hogy az apró szobákban meg lehet kattanni. Kicsi, koszos, lepukkant. Valaki, aki eddig viszonylag tiszta, kellemes körülmények között élt, az ezt nehezen dolgozza fel. Aztán jönnek hozzá a lakók. 

Van, amikor egyszerűen csak érzed, hogy valami nincs rendben. Nem kell bizonyíték, megsúgja az ösztönöd. Na így kezdődik Jong-Woo paranoiája is, annyi különbséggel, hogy hamarosan bizonyítékot is kap.

Az egyik lakó egy perverz, szexuális bántalmazásért ült pali, aki veszettül irritáló. Úgy bámulja Jong-Woo-t, hogy abból tudni lehet, hogy gondolatban már szétcincálta, a húsát megsütötte és megette vacsorára. Folyamatosan fenyegeti a fiút: "Meg kellene öljelek?", kérdezi tőle. A háta mögé rejtett késsel áll az ajtajában, azon morfondírozva, hogy bemenjen és megölje-e. Jong-Woo erről nem mindig tud, de mi igen; és ez bár kezdetben csak bizarr, a végére teljesen szétfeszít tőle a feszültség. Ezután Jong-Woo rájön, hogy a perverz bejárkál a szobájába; ám a házban senki sem hisz neki, sőt, még a barátnője is paranoiásnak nevezi. A lakók szinte már legitimálják dolgot; miért is olyan nagy baj, hogy bement valaki a szobájába, hisz itt mindannyian egy család, senki nem akar rosszat.

Aztán van egy mentálisan sérült, fogyatékkal élő férfi is, aki folyamatosan visítva beszél, mindenen röhög, és egyszerűen muszáj szemet hunynia felette, hiszen beteg. De ez nem jelenti azt, hogy épp ésszel ki lehet bírni.

És akkor persze ott van Moon-Jo is, aki kezdetben az egyetlen normális lakónak tűnik. Megérti Jong-Woo-t, tudja, hogy a lakók furák, és nem nézi bolondnak emiatt, sőt, támogatja. Ami pedig a pláne, hogy még az érdeklődési köre is hasonló Jong-Woo-jéhoz. Jong-Woo-nak szinte menedéket jelent a férfi; végre van valaki, aki hisz neki, aki mellette áll, és akivel tud beszélgetni. 

De aztán Moon-Jo is kezd furcsa lenni. Kezdetben csak furcsán néz rá, majd furcsa dolgokat mond, végül furcsán viselkedik. Követi Jong-Woo-t. Mindenhol ott van, mindenhol figyeli, mindenhol hallja és látja őt, és Jong-Woo sosincs egyedül. Aki kezdetben egyfajta normalitást jelentett neki, az a végére az esküdt ellensége lesz, olyasvalaki, akit a többi lakónál is jobban gyűlöl, akitől jobban fél, és akit mindenkinél jobban meg akar ölni.

De mindez fontos része Moon-Jo jól kifundált tervének, amivel kifordítja magából és újra összerakja Jong-Woo-t.

És mostantól spoileres leírás következik, szóval csak óvatosan!

Moon-Jo terve rém egyszerű: gyilkost akar faragni Jong-Woo-ból. Azt akarja, hogy az ő teremtménye legyen. Provokálja, játszik az idegeivel, feszültté teszi, majd bizalmatlanná, kétségbeesetté végül paranoiássá. Ide-oda lökdösi őt, taszigálja és úgy játszik az elméjével, mint mások egy játékbabával. Már a kezdetektől nem értettem, mire gondolt Moon-Jo, mikor azt mondta, hogy az a munkája, hogy "szétszed és összerak dolgokat". De aztán a 8. részben megvilágosodtam: Az embert szedi szét. A lelki állapotukat, az elméjüket, a türelmüket. Addig boncolja őket, amíg teljesen bekattannak, és akkor újból összerakja őket; pszichopata gyilkost farag belőlük.

Jong-Woo-nak nincs kihez fordulnia; a barátnője nem hisz neki, túl érzékenynek tartja, azt mondja, túlreagálja. A munkahelyén a főnöke lealacsonyítja, megalázza, ráadásul ráhajt a barátnőjére is. A munkatársa egy szemét görény, aki a saját kisebbségi komplexusát Jong-Woo-n vezeti le. Se otthon, se a munkában nincs nyugta. Lenézik az álma miatt, hogy író legyen. Mindegy, hová megy, mindenhol provokálják, mindenhol játszanak vele, és egyik helyről sincs szabadulása.

Aztán egyszer csak belelátunk Jong-Woo elméjébe. Azt látjuk, hogy legszívesebben szétverné, megölné ezeket az embereket, és élvezné, hogy végre bosszút állhat rajtuk, megadhatja nekik, amit érdemelnek. De persze mindezt fejben képzeli el, a valóságban nyel egyet, és megy tovább, eltűri a megaláztatást, és eltűri a provokálást. Ami szó szerint szétszakítja őt belülről. A stressz csak gyűlik, a feszültség csak fokozódik, ő pedig egyre szétesettebb, egyre kiszámíthatatlanabb, és egyre meggondolatlanabb.

A végén pedig kirobban belőle minden, és vége. Moon-Jo nyer.

Jong-Woo-ról tudjuk, hogy már mikor beköltözött a bérházba sem volt éppen rendben mentálisan. Valamiféle tudatzavara van, emiatt is láthattuk, hogy az egyik énje legszívesebben porrá zúzta volna azokat, akik bántották, míg kívülről egy szerény, alázatos fiúnak tűnt. És ez nem az az eset, amikor gondolatban szét akarod cincálni a főnöködet, mert egy szemét bunkó, de csak nyelsz és mész tovább. Ez az az eset, amikor tudod, hogy meg tudod tenni, meg is akarod tenni, és csak az választ el a valós tettektől, hogy van egy részed, ami ezt helyteleníti. És mivel Jong-Woo elméje amúgy is labilis, ez a határ a két akarata között nagyon gyenge; és Moon-Jo tudván ezt, kihasználja, és elmossa a határt az elméjében.

Darabokra szedi Jong-Woo-t. Eléri, hogy bizalmatlan legyen, majd féljen, végül teljesen elveszítse a fejét a paranoiától, és agresszívvé váljon. Amikor pedig Jong-Woo-n teljesen eluralkodik a rettegés és a bosszú, a fiú darabokra hullik; akkor pedig jön Moon-Jo, és összerakja. De a maga akarata és elképzelése szerint rakja össze. Hiszen Moon-Jo tisztán érthetően elmondta a fiúnak, mi a munkája: szétszed és összerak dolgokat. Szétszedte, és összerakta Jong-Woo-t is. Elmosta a határait, és szabadon engedte azt, aki benne élt, de akit ő maga nem akart kiengedni. Rengetegszer tanácsolta neki, hogy tegye azt, amit érez. Ha ütni akar, üssön. Ha ölni akar, öljön. 

Miért nem húz már be egyet neki? Miért nem vág vissza? Miért hagyja, hogy megalázzák? Miért nem teszi már helyre azt a barmot? Miért nem erőszakosabb, és bizonyítja be a barátnőjének, hogy valami nincs rendben? Miért ilyen tehetetlen? Miért ilyen védtelen?

Ezek a kérdések kavarognak a fejünkben, amíg már mi is eljutunk oda, ahová Jong-Woo. Addig provokálnak minket, amíg legszívesebben szét vernénk valamit, hogy levezessük. 

És ez zseniális. Zseniális, ahogy hatnak ránk, ahogy hétköznapi problémákkal manipulálnak minket, játszanak az érzéseinkkel, és rávesznek, hogy mi is robbanjunk. Mert bemutatják, hogy nem kellenek különleges körülmények ahhoz, hogy az ember kiforduljon önmagából; elég ehhez a mindennapi élet, és az emberek puszta jelenléte.

A sorozat vége is fenomenális. Nem szeretném elspoilerezni (pedig majd meghalok, hogy beszélhessek róla, de nem akarom nektek tönkretenni az élményt). És a legszebb az egészben, hogy egy percig sem tudjuk hibáztatni Jong-Woo-t. Én nagyon tudtam azonosulni vele, és az ő helyében pontosan így viselkedtem volna én is (nem azért, mert mentális betegségem lenne, hanem mert egyszerűen olyan valóságos, olyan reális volt az egész). Jong-Woo akár mi is lehetnénk. Sőt, ő mi vagyunk. Talán egy kissé gyengébb változatunk, talán egy kissé szétesettebb változatunk, de mindannyian belekerülhetünk egy ilyen élethelyzetbe. Talán mi erősebbek lennénk, de sosem lehet tudni.

És pont ezért imádtam: mert a reakciók valósak voltak. A problémák valósak és mindennapiak, amivel akárki azonosulni tud. És persze azért imádtam, amiért manipulált engem, anélkül, hogy észrevettem volna - persze nyilván ez a manipuláció lényege. Én mindig is olyan embernek tartottam magam, aki nem dől be ezeknek. Elég stabil lelkiállapotú vagyok, nehezen húzom fel magam, és tisztában vagyok vele, mikor próbálnak meg provokálni. Most felkészületlen voltam, totálisan szétcincáltak érzelmileg, és imádtam. (Nyilván mert nem volt tétje, csak egy sorozat volt, nem a való élet.)

Ha csillagoznám, 10 csillagot adnék rá. Simán megbocsátottam, hogy az első 5 rész olyan lassú és uncsi volt, mert rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehetett másként megoldani. Ha nekiálltok (és remélem, sikerült meggyőznöm titeket, hogy tegyetek így), akkor legyetek türelmesek. Engedjétek, hogy elragadjon, és titeket is manipuláljon, provokáljon, mert úgy lesz teljes az érzés, úgy lesz emlékezetes a sorozat; és így fogtok azonosulni Jong-Woo-val és megérteni őt. És emiatt sajnálni és szánni is. 

Esetleg író vagy? (…) Én is valami hasonlóval foglalkozom. Szétszedek, összerakok, és újraalkotok.

Ez művészet, nem egyszerű gyilkosság. 

Te vagy a legtökéletesebb mesterművem.